Feltöltve: 2012-06-01 06:55:09
Megtekintve: 1755
Színház
A színházak sokfélék, és minden felosztás kicsit (vagy nagyon) önkényes, de bizonyos szempontból két nagy gyűjtőcsoportjuk van. Lehetnek: 1. társadalmiak, és 2. természetiek. Amit szűkebb értelemben színháznak neveznek, abban igen régen voltam, nem csupán a drága jegyárak miatt, hanem azért is, mert a színházba járás felesleges mióta színielőadás van (papagájszínesen vagy rikoltozóan színtelenül) mindenütt.
A komédiákat a híradóktól kezdve a legkülönbözőbb más tévéműsorok is biztosítják, de a gondolkodó ember (e Hungaryban kihalófélben levő homo sapiens) ezekben könnyen felismerheti a tragikomédiát. Igaz, a tévészereplőknek ez erszényüket nagy pénzekkel megtöltő vidám komédia, és a belőle hasonlóan hasznot húzó egyes nézők számára is, de a nézők túlnyomó többsége számára tragédia lesz belőle (illetve máris az, csak kevesen veszik észre).
Dráma is van a tévében elég, ott is előadják ezt a színházi műfajt, aminek szerzője (álnevén) az Élet. (No, az Élet jobban csörtet, mint Ady közismert versében a bilincses iskolák végzős növendékei körül, akik naivan hiszik, hogy megszabadultak kötelékeiktől!). A néző (általában szellemileg nem a kellő színvonalra felemelkedett lény) eleinte örül a drámák cselekményeinek: ni, ezt is lelőtték, azt is, ez is felrobbant, az is, - és ő még mindig nem került a hullaházba, mint Arany János balladájában Bárczi Benő! Ami késik, nem múlik, tartja a közmondás, - csak az marad homályban, hogy egy tetem később mennyire élvezi majd saját tetemrehívását.
No, szóval, a tévé műsorokat utálom (egyes ismeretterjesztő filmek kivételével, így például a túlélő ember sorozata nagyon érdekel, mert azon hosszan el szoktam tűnődni: én is megenném a túlélés érdekében, mint ő, a fáról a mohát, vagy azt az állítólag ízletes barna bogarat? Valószínűleg megenném, ha a szükség rávinne, de - szép, nem szép! - a szükség nélkül nem tudom ilyesmire rászánni magam. Most még. Persze, ha a válság mélyül, és gazdasági helyzetem tovább romlik..).
Mindegy, most ne foglalkozzunk azzal, hogy a tévé műsorokat miért utalom. Jótékony hatásuk is van: az irántuk való szeretet hiánya visz - közvetett úton - oly gyakorta közelebb a természethez. Persze, nem olyan tájra megyek, ahol akkora erőfeszítés kell a túléléshez, mint a fentebb említett külföldi ismeretterjesztő műsorban, valamennyi azonban mégis kell. (Utóbbit ne felejtsék el azon olvasóim, akik a természetbe mennek, vegyenek fel sapkát a tűző napsugárzás ellen, mert nem jó, ha a fejekben az fő, ami lágy, továbbá folyadékot is vigyenek magukkal, mert a szervezetüknek igencsak szükséges! Persze, ha nem túlélési céllal mennek oda, hanem éppen azért, hogy hőgutát kapjanak ingyen, hát, az más..)
A természet is tart színielőadásokat, nagyon is. Ezeket nehezebb megunni, mint a társadalom által bemutatottakat, - de azért ez is bekövetkezhet!
A tökéletes szélcsendben mozdulatlanok a fák, bokrok, ezt úgy hívják színházi nyelven: élőkép. Máskor viszont megélénkül a földi színpad: a fák, bokrok szelíden, barátságosan integetnek egymásnak, vagy diplomataként udvariasan hajlongnak egymás előtt, később azonban heves vita is kialakulhat közöttük. Utóbbiból dráma is lehet: vihar, amelyik a szélsőséges légáramlatnak jól jön, de egyes fáknak nem mindig, mert esetleg kettéhasadhatnak, és ha utána leszázalékoltságuk nem éri el a megkövetelt rokkantsági mértéket, akkor igen kevéssé becsüli őket az erdő hatalomtársadalma. Ha eléri, ugyan akkor is kevéssé, de már nem tartja őket teljesen élősködő rokkantaknak, csak félig, vagy kétharmadig, - és így nyugodtan elpusztulhatnak.
A természet előadásaiban rengeteg a rejtélyes epizód, csak az a baj: ezek közül nem egy örökre rejtély marad a természetet járó előtt is. Saját tapasztalatból tudom. Itt van például a vércse. Ez a galambnagyságú ragadozó madár képes sokáig szinte egy helyben maradni a levegőben, magasan, ezt úgy hívják: szitál.
Megfigyeléseim szerint minden vércse túl sokáig szitál, - igen egyhangú bemutató ez. Bíztatom is, hogy fogjon el egy galambot, - vagy csapjon le sasként egy ürgére, ha azt nagynak találja, akkor pocokra. Nem teszi, legalábbis jelenlétemben nem. Mitől van akkor a levegőben való szitáláshoz ilyen sok energiája, ha nem is táplálkozik rendesen?
A hangyákat kedvelem, még verset is írtam róluk. Ez az állatka kicsi, szorgalmas, takarékos. Relatíve becsületes is, legalábbis La Fontaine klasszikus meséje szerint, mert nem használja ki a tücsök nehéz helyzetét, amikor az búzát kér tőle. Ha becstelen volna, akkor adna neki, uzsorakamatra. (Persze, a La Fontaine-mesebeli hangya, igaz, ami igaz, nem tűnik nagyon karitatívnak sem, mert igen mérsékelt érdeklődést tanúsít a tücsök kínzó éhségét illetően, és nem ad neki semmit, azon jó tanácson kívül, hogy, ha nyáron muzsikált, akkor most, télen, táncoljon.)
Azt azonban be kell vallanom: a hangyák egy része a nyári természetszínpad előadásának rendetlen szereplője. Felfutnak a lábamra, csiklandoznak, úgy érzem, mintha olykor még meg is csípnének. Nem szeretem a színielőadások olyan modern rendezését, amikor a színészek bemennek a nézők közé!
No és ott vannak a nézők vérét szívók is a természet nézőterén: kullancsok, szúnyogok.. Nincsenek ugyan olyan végzetesen nagy számban, mint a társadalomban, - de azért mégis igen kellemetlenkednek!
Néha azonban vannak kedves, humoros jelenetek is a természet előadásaiban, bohózatba illő helyzetkomikumok. Egy nagy, barna vadnyulat vettem észre. Loholt a koma, és a szintén barna lejtőn lelapult a földre. Azt hitte: nem veszem észre, annyira jó a rejtő színe. Hát jobb is volt, mint a politikusoké, akiket bármilyen köntösben könnyedén felismerek..
Hasonló aprócska kalandom volt egy nagy zöld gyíkkal, amelyik bezörgött a bokorba, majd elcsendesedett, és azt hitte, észrevétlen, ő a Láthatatlan Gyík. Teljesítménye messze volt azonban Gárdonyi A láthatatlan ember c. regényének főhősétől! Ám ezt nem árultam el neki, mert minden színész hiú, mint.. Arról sem világosítottam fel e gyíkot, hogy a Hungaryban történelmi szerepet játszó zöld színt mennyire becsülik ma is, bizonyos zöldfülű zöldek..
A gyíkocska sokáig tartó némajátéka nagyon tetszett. Verset is írtam tiszteletére Gyík címmel, ott mindjárt felolvastam neki, de, úgy látszik, nem szerette a verseket, mert elinalt.
(2012)
A komédiákat a híradóktól kezdve a legkülönbözőbb más tévéműsorok is biztosítják, de a gondolkodó ember (e Hungaryban kihalófélben levő homo sapiens) ezekben könnyen felismerheti a tragikomédiát. Igaz, a tévészereplőknek ez erszényüket nagy pénzekkel megtöltő vidám komédia, és a belőle hasonlóan hasznot húzó egyes nézők számára is, de a nézők túlnyomó többsége számára tragédia lesz belőle (illetve máris az, csak kevesen veszik észre).
Dráma is van a tévében elég, ott is előadják ezt a színházi műfajt, aminek szerzője (álnevén) az Élet. (No, az Élet jobban csörtet, mint Ady közismert versében a bilincses iskolák végzős növendékei körül, akik naivan hiszik, hogy megszabadultak kötelékeiktől!). A néző (általában szellemileg nem a kellő színvonalra felemelkedett lény) eleinte örül a drámák cselekményeinek: ni, ezt is lelőtték, azt is, ez is felrobbant, az is, - és ő még mindig nem került a hullaházba, mint Arany János balladájában Bárczi Benő! Ami késik, nem múlik, tartja a közmondás, - csak az marad homályban, hogy egy tetem később mennyire élvezi majd saját tetemrehívását.
No, szóval, a tévé műsorokat utálom (egyes ismeretterjesztő filmek kivételével, így például a túlélő ember sorozata nagyon érdekel, mert azon hosszan el szoktam tűnődni: én is megenném a túlélés érdekében, mint ő, a fáról a mohát, vagy azt az állítólag ízletes barna bogarat? Valószínűleg megenném, ha a szükség rávinne, de - szép, nem szép! - a szükség nélkül nem tudom ilyesmire rászánni magam. Most még. Persze, ha a válság mélyül, és gazdasági helyzetem tovább romlik..).
Mindegy, most ne foglalkozzunk azzal, hogy a tévé műsorokat miért utalom. Jótékony hatásuk is van: az irántuk való szeretet hiánya visz - közvetett úton - oly gyakorta közelebb a természethez. Persze, nem olyan tájra megyek, ahol akkora erőfeszítés kell a túléléshez, mint a fentebb említett külföldi ismeretterjesztő műsorban, valamennyi azonban mégis kell. (Utóbbit ne felejtsék el azon olvasóim, akik a természetbe mennek, vegyenek fel sapkát a tűző napsugárzás ellen, mert nem jó, ha a fejekben az fő, ami lágy, továbbá folyadékot is vigyenek magukkal, mert a szervezetüknek igencsak szükséges! Persze, ha nem túlélési céllal mennek oda, hanem éppen azért, hogy hőgutát kapjanak ingyen, hát, az más..)
A természet is tart színielőadásokat, nagyon is. Ezeket nehezebb megunni, mint a társadalom által bemutatottakat, - de azért ez is bekövetkezhet!
A tökéletes szélcsendben mozdulatlanok a fák, bokrok, ezt úgy hívják színházi nyelven: élőkép. Máskor viszont megélénkül a földi színpad: a fák, bokrok szelíden, barátságosan integetnek egymásnak, vagy diplomataként udvariasan hajlongnak egymás előtt, később azonban heves vita is kialakulhat közöttük. Utóbbiból dráma is lehet: vihar, amelyik a szélsőséges légáramlatnak jól jön, de egyes fáknak nem mindig, mert esetleg kettéhasadhatnak, és ha utána leszázalékoltságuk nem éri el a megkövetelt rokkantsági mértéket, akkor igen kevéssé becsüli őket az erdő hatalomtársadalma. Ha eléri, ugyan akkor is kevéssé, de már nem tartja őket teljesen élősködő rokkantaknak, csak félig, vagy kétharmadig, - és így nyugodtan elpusztulhatnak.
A természet előadásaiban rengeteg a rejtélyes epizód, csak az a baj: ezek közül nem egy örökre rejtély marad a természetet járó előtt is. Saját tapasztalatból tudom. Itt van például a vércse. Ez a galambnagyságú ragadozó madár képes sokáig szinte egy helyben maradni a levegőben, magasan, ezt úgy hívják: szitál.
Megfigyeléseim szerint minden vércse túl sokáig szitál, - igen egyhangú bemutató ez. Bíztatom is, hogy fogjon el egy galambot, - vagy csapjon le sasként egy ürgére, ha azt nagynak találja, akkor pocokra. Nem teszi, legalábbis jelenlétemben nem. Mitől van akkor a levegőben való szitáláshoz ilyen sok energiája, ha nem is táplálkozik rendesen?
A hangyákat kedvelem, még verset is írtam róluk. Ez az állatka kicsi, szorgalmas, takarékos. Relatíve becsületes is, legalábbis La Fontaine klasszikus meséje szerint, mert nem használja ki a tücsök nehéz helyzetét, amikor az búzát kér tőle. Ha becstelen volna, akkor adna neki, uzsorakamatra. (Persze, a La Fontaine-mesebeli hangya, igaz, ami igaz, nem tűnik nagyon karitatívnak sem, mert igen mérsékelt érdeklődést tanúsít a tücsök kínzó éhségét illetően, és nem ad neki semmit, azon jó tanácson kívül, hogy, ha nyáron muzsikált, akkor most, télen, táncoljon.)
Azt azonban be kell vallanom: a hangyák egy része a nyári természetszínpad előadásának rendetlen szereplője. Felfutnak a lábamra, csiklandoznak, úgy érzem, mintha olykor még meg is csípnének. Nem szeretem a színielőadások olyan modern rendezését, amikor a színészek bemennek a nézők közé!
No és ott vannak a nézők vérét szívók is a természet nézőterén: kullancsok, szúnyogok.. Nincsenek ugyan olyan végzetesen nagy számban, mint a társadalomban, - de azért mégis igen kellemetlenkednek!
Néha azonban vannak kedves, humoros jelenetek is a természet előadásaiban, bohózatba illő helyzetkomikumok. Egy nagy, barna vadnyulat vettem észre. Loholt a koma, és a szintén barna lejtőn lelapult a földre. Azt hitte: nem veszem észre, annyira jó a rejtő színe. Hát jobb is volt, mint a politikusoké, akiket bármilyen köntösben könnyedén felismerek..
Hasonló aprócska kalandom volt egy nagy zöld gyíkkal, amelyik bezörgött a bokorba, majd elcsendesedett, és azt hitte, észrevétlen, ő a Láthatatlan Gyík. Teljesítménye messze volt azonban Gárdonyi A láthatatlan ember c. regényének főhősétől! Ám ezt nem árultam el neki, mert minden színész hiú, mint.. Arról sem világosítottam fel e gyíkot, hogy a Hungaryban történelmi szerepet játszó zöld színt mennyire becsülik ma is, bizonyos zöldfülű zöldek..
A gyíkocska sokáig tartó némajátéka nagyon tetszett. Verset is írtam tiszteletére Gyík címmel, ott mindjárt felolvastam neki, de, úgy látszik, nem szerette a verseket, mert elinalt.
(2012)
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!