Vitéz kapkodóföldi Rókázórókamókássy Zebulon gazdag volt, majd felvetette a pénz, de nem elégedett meg a pénzzel, hanem híres vadász, és dicsőséget dicsőségre halmozó író is akart lenni. Lett is, mert sok pénzzel könnyebb ezt-azt akarni, majdnem olyan könnyű, mint szegényként fejet vakarni.

Ez a Zebulon eszesen hasznosította vadászatában a mondást: - Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. Kissé átalakította viszont: - Nem zörög a bokor, ha nem zörgeti semmi sem, ha pedig zörgeti, az akár vadállat is lehet.

Mit lőtt ez a Zebulon?

Hát sok ágat, de egy szarvast is, amelyik tényleg zörgette a bokrot. Két szajkó is a túlzott csőrhangosság áldozata lett. Lőtt azonban még egy emberlábat is, Kiskucsmás Kelemenét, aki azonban nem jelentette fel Zebulont a rendőrségen, csupán saját feleségénél jelentette fel. Ebcsont beforr, Kelemen csontjával is ez történt, és az illető igen elégedett volt, mert felesége határozott fellépése után sok pénz ütötte a markát Zebulontól, azaz, pontosabban, elsősorban a felesége kacsóiba került a pénz, de ez részletkérdés.

A lelőtt ágas-bogas ágak nézegetése közben Zebulon, okosan, úgy vélte: ezek szarvasagancsok is lehettek volna, ha szarvas van a bokorban, és nem a szarvas hiánya. Vásárolt tehát szarvasagancsokat, és mindenhová felakasztatta dísznek huszonhét szobás kastélyában. Írt továbbá egy könyvet vadászsikereiről Gyönyörű szarvasaim címen.

Tollforgatói tevékenysége azonban nem korlátozódott e könyvre, hanem rendszeresen közöltette írásait a VADÁSZISTENEK ÖRÖKSÉGE, meg a CSAK A MIÉNK A PARNASSZUS elnevezésű, pazarul díszített magazinokban. Nagy költő lett Zebulonból, főleg alulnézetből, amit KAPKODÓFÖLD, IMÁDLAK című ménkű hosszú költeménye is tanúsíthat annak, akinek ilyen irománytanú kell, ebből idézem:

Úgy imádlak, Kapkodóföldem!
Adatok. Magamnak. Öröm! Nem?!
Itt enyém szorgos méhek méze, -
ezért reám csúnyán ki nézne?
Itt a folyók oly büszkén folynak!
Kunyhómban békés ma és holnap.
BECSÜLET ragyog szent szavakban.
Itt napról napra boldogabban
él e bölcs nép, s a kardok éle
villan ellenre: merészsége.
Itt vigyáz ám REND és SZABADSÁG,
s nem gatyásodnak le a macskák!
Itt - a világ ezt majd belátja! -
más a nagykutyák kutyasága.
Dicsérd te is Kapkodóföldet,
s ha kell: onts érte vért és könnyet!
Itt még vak tyúk is messze nézhet,
ha tud, nem tilos, - s ez a lényeg!
Kalász, ha fordul erre-arra,
mit más kalász, csak azt akarja.
Kastélytetőn, szélkakas-ének,
múltat zengj, kevély vitézséget!
Koronás Vezér, Nagy Királyunk!
Csak a Te intésedre várunk.
Tele zsebbel bátran kiáltom:
- MINDENÜNK vagy: HIT, JÖVŐ, ÁLOM!

Történt egyszer, hogy Zebulon sziklák közé bújt be, megnézni: van-e ott vadállat. Volt. Gyönyörű, vörös bundás róka. Első gondolata az volt: lelövi, a szikláktól az állat úgysem tud elmenekülni. Addig lő rá, amíg eltalálja.

Az első gondolat nem mindig a legjobb, most sem volt az, mert eszébe jutott: aznap már minden töltényét kilőtte a zörgő bokrokra.

A róka viszont a töltények elfogyásáról semmit sem tudott, könyörögni kezdett:
- Ne öljön meg, főméltóságú Fővadász Úr, kegyelmezzen! Én is vadászok, nyulakra, meg vadlibákra, Ön is vadász, - kímélje meg a vadász a vadászt!

Zebulon nem árulta el megkegyelmezési szándékának okát, viszont arra gondolt: valami hasznot azért húzhatna a rókából. Szeretett mindenből, mindenkiből hasznot húzni, akár szeretettel, akár szeretet nélkül. Ilyen szeretetre méltó volt ez a Zebulon!

Így szólt a rókához:
- Jól van, de van egy feltételem. Mondj három fura mesét, amiben nem közönséges nyulak, meg más mindennapi állatok szerepelnek, mert azokat már unja lapom, a VADÁSZISTENEK ÖRÖKSÉGE. A mesék szerzőségét és ezzel szerzői jogát átadod nekem, ezzel fizetsz azért, hogy meghagyom az életed.

Megörült a róka, rákezdte:
- Egykor a nyulak fel tudtak mászni a fára, a rókák viszont nem. Látta a róka, hogy egy tölgyfán sok nyúl van. Felkiáltotta nekik: - A tisztáson egy bolond ember káposztákat oszt! Erre a kapzsi és csacska nyulak mind rohantak lefelé
a fáról, de olyan mohón, hogy közben kettő lezuhant és nyakát törte, hármat pedig a róka a fa tövénél kapott el.

- Hüm-hüm.. - tűnődött Zebulon. Ez a mese nem jó a mi híres lapunknak, mert annak gazdag olvasói vannak, azok között pedig sok a mohó, kapzsi ember, és bár nem szokták az ilyen ingeket magukra venni, hiába rájuk illő, - azért mégis jobb vigyázni!

Mondok másik mesét, válaszolta ijedten a róka, mert félt a puskától:
- Egy vadász nagyon ügyes volt, és sok szarvast, őzet, vaddisznót lelőtt az erdőben. Az őzek egyszer elhagyott játékpuskát találtak, és amikor a vadász rájuk lőtt, visszalőttek rá egy zöld bogyót. Utóbbi a vadász szemébe pattant, mire az úgy megijedt, hogy az ölében tartott puskát elsütötte. A golyó a fejébe fúródott, összeesett, meghalt. Az erdő egyetlen állata sem gyászolta őt!

- Hát ez még kevésbé használható! - jelentette ki Zebulon. Bár az emberek általában szeretik az ilyen balesetes, meg egyéb rémtörténeteket, a VADÁSZISTENEK ÖRÖKSÉGE vadászolvasói, bankárok, gyárosok, nagybirtokosok, de még a kisebb rangú vadászok is, utálják, ha nem a fegyvertelen vadak járnak pórul, hanem a jámbor vadászok. Ez nem jó, ez nem ló, de még szamárnak sem elfogadható!

Halálra rémült a róka: még a végén golyót kap a bundájába! Ám kezdte már sejteni: jobb az óvatosság az ilyen történeteknél. Jobb, ha a róka csalafinta, mintha akár régi flinta, - hátha még ilyen új, dupla csövű..!

Rákezdte:
- Volt egyszer egy szegény ember, aki nem csak szegény volt, mint a templom egere, hanem lusta is. Nem is lett gazdag, mert csak a szorgos szegényből lesz az. Ez az ember abból tengette életét, hogy ürgéket öntött ki a lyukukból. Elfogta őket, és eladta a bőrüket. Az ürgék húsából pedig időnként pörköltöt főzött az ember felesége, tizenkét éhes gyereküknek.
Egy nap a szegény ember elszundított az ürgelyuk mellett. Az ürgék összebeszéltek, lerágták az alvó emberről a ruhát, még a tarisznyáját is eltüntették. Felébredt az ember, - szégyenszemre meztelenül kellett vissza sompolyognia a faluba! Kinevették, csúfolták, őt is, családját is. Később a gúnyolódók miatt feleségével és tizenkét gyermekével másik faluba költözött, és ott az ürgevadászatot hörcsögvadászatra cserélte.

- Hát ez már döfi! - örült meg Zebulon. A VADÁSZISTENEK ÖRÖKSÉGÉT nem olvassák nincstelenek, mivel nem olcsó újság ez, hanem méregdrága. A szegény embert majd még felruházom néhány rossz tulajdonsággal, annak mindegy, hiszen, ha olyan szegény, mint a templom egere, lehet még templomosabban egér..

Nekividámodott a róka, így szólt:
- Amiért ilyen kegyes volt hozzám a Fővadász Úr, megtanítom egy pompás játékra! Az a neve: MI VAN, MI NINCS? Erről még sohasem hallott az úr!

- A mi lapjainkban is van sok olyasmi, ami a valóságban nincsen, de meg az, ami nincsen, az írások betűs szavaiban benne van, ha másutt nem is.. - oktatta ki a rókát fölényesen Zebulon. Ám azért csak taníts meg rá!

- Rendben! - mondta a róka. Tudja, Fővadász Úr, erdő, mező pillanatról pillanatra változik. Ha behunyja a szemét, és sokáig gondolkodik, mire kinyitja, talán érdekes dolgokat lát: mogyoróval labdázó mókust, megszelídült vadmacskát, kék kígyótojást.. Más lesz a VAN, más lesz a NINCS..

Zebulon behunyta a szemeit. Sokáig elmélkedett az önkéntes sötétben. Amikor újra felnyitotta, hát egyből látta: igaza lett a rókának! A VANBÓL NINCSBE ment át élelemmel megrakott tarisznyája, a földre lesett kalapja, - valamint a róka is, már annyiban, hogy mindez nem volt már ott a sziklahasadékban. Az orrán viszont ott volt egy fekete pötty, amit a levegőben felette elszálló szarkától kapott.

Hazafelé ballagtában Zebulon arra gondolt: ugyan mire kellett a rókának a kalap?

(2012)