KÉT BOT

Az árokparton két bot találkozott. Az egyik, a hosszabb, bütykös, felkiáltott:
- Megismertelek, testvérem! Te is ugyanannak a fának vagy gyermeke, amelyiknek én!

- Így van! - felelte a bunkós végű másik. Hát te hol, merrefelé vándoroltál mindeddig a nagyvilágban?!

- Egy öregember támasza voltam, segítettem őt a járásban, amíg meg nem halt szegény! - hangzott a felelet.

- Engem meg egy verekedős, kötekedő ember cipelt magával eddig! - vallotta be a bunkós végű. Hej, de sok fejet bevert velem a gazdám, ott, a kocsmaudvaron! Ám tegnap annyira lerészegedett, hogy előbb tarisznyáját veszítette el, utána engem. Akár rosszra, akár jóra használnak bennünket, nem mi tehetünk róla, hanem az emberi kezek. Azok parancsolnak nekünk!

- Nem a kezek.. - mormogta magában, némi gúnnyal, a fűben pihenő bölcselő, aki értette a nyurga falegények beszédét. A hiányos emberi eszek azok, amelyek a koponyákból képtelenek értelmes dolgokra utasítani a kezeket! Nem kellene ezt takargatni, mentegetni, ahogy a nagyvilág, kis ésszel, teszi!

KESERŰ ORVOSSÁG

A beteg bölcselőt felkereste barátja. Meglepetten vette észre, hogy az orvosság még ugyanolyan érintetlenül hever az asztalkán, mint előző napon.

- Miért nem vetted be a gyógyszert?! - kérdezte szigorú hangon.

- ...mert nagyon keserű! - nyögte a bölcselő.

- Keserű, keserű.. - morgott a barátja. Miért nem veszed számba: betegséged keserűbb-e számodra, - vagy a gyógyszered?!

- Jó, számba veszem, - a gyógyszert! - mosolyodott el a bölcselő. Belátom, igazad van: úgy tettem most, mint a világ, amelyik bajaira balgán olyan írt követel, amelyik mindenkinek édes, kellemes!

KÖVETKEZETESSÉG

- Következetes ember! - mutatott a bölcselő az egyik hordószónok-politikusra.

- Ez?! - hökkent meg a bölcselő barátja. Hiszen hazudik!

- Igen, de - következetesen ugyanazt! - bólintott a bölcselő. Ügyes taktika ez: a sokat hangoztatott hazugságot az emberek nagy része egy idő után igazságnak könyveli el, mivel nem olyan okos és művelt, mint Könyves Kálmán királyunk vala egykoron!