Egymásra néztünk, kicsit rosszallóan
elégedetlen, - én és az Idő.
- Az Idő és én, - így írhattad volna,
- szólt az Idő, olykor bölcselkedő.

- Ó, ne mondd, Mérce, mérő mérhetetlen,
dicsért, átkozott, vélt isten-keret!
Ám mit is mérsz, mondd? Hulló irkafirkás
tévút-jelek csak az évezredek,

- válaszoltam. Az Idő ment, nem állt meg, -
mégis maradt. Összerakott nekem
kis darabkákból jó és rossz csodákat
nagy képkeretben közel-végtelen.

- Mérce vagyok csak? Nos e mérce nélkül
világ létezhet, - de ember soha!
Idő nélkül még pusztítóbb a vakság,
Föld-szemgolyótok öntelt mosolya,

- ekképp az Idő. Erre mit feleljek?
Az Idő mér, de akié a tett:
az Anyag, - ő az isten lenti mélyben,
s kérdésedre nem küld feleletet.

Anyag mozgatja anyagát: az embert,
s hamis békékhez jut csak a világ.
Jó volna mást látni, másik Időben:
más égbolt-hit éledő Csillagát!

Álarcos Anyag pusztít és teremt itt.
Rosszul. Az Idő erről mit tehet?
Ó, Anyag-isten! Előre megáldom
az álarcod letépő Kezeket!

(2011)