Volt egyszer egy legény. Dolgos, jószívű, segítőkész. Az erdőben, gombaszedés közben, a sok pöttyös, meg pöttytelen gomba mellett, vörös szőrű macskát is talált. Miként kerülhetett oda? Egyből látta, hogy nem vadmacska, de azt nem tudta eldönteni: tényleg macska-e? A cicus ugyanis - csodák csodája! - emberi nyelven szólt hozzá és arra kérte a legényt, Gólyahíres Palkót, hogy fogadja fel, vigye haza őt tanácsadó macskának.

- Tanácsadó macskának?! - nézett nagyot Palkó. Hát talán király vagyok én, hogy tanácsosaim legyenek?

- Nem vagy király, de még lehetsz! - vágta rá a macska magabiztosan. Palkó ezen jót nevetett és magával vitte a macskát. Egyelőre ugyan nem tanácsadónak, csak köznapi házi egerészőnek.

Van olyan király, aki az erdőbe kijár. Persze, nem gombászni, hanem vadászni. Ilyen volt Palkó országának királya is. Eltelt néhány hónap, hullottak a falevelek, majd leesett a hó, megjött a tél. A király - hat testőre kíséretében - vadkan-vadászatra indult. Az erdőszélen azonban, éppen Palkó portájánál, megállt a felséges úr. Fölséges szagok szálltak onnan a felség orrába. Ha valahol disznótor, megérzi azt a jó orr!

Palkó behívta a királyt, meg kíséretét egy kis harapnivalóra. Jöttek azok szívesen, mert jobb a melegben disznóból valót falatozni, mint a hidegben vaddisznóra várakozni. Adomáztak, borozgattak. Egyszer csak a király megpillantja a cicát és azt mondja:
- Szép és érdekes a cicád, te legény! Mulatságos képű. Szőre selymes, veres. A lányom épp ilyet keres! Add el nekem!

Megijedt Palkó, mert nem mindig tanácsos ellentmondani annak, aki király. Csak a fejét rázta válaszul, tagadóan. A felség Palkó vállára ütött, biztatóan:
- Szükséged van a pénzre, hiszen nem vagy te varázsló! Ugyebugye? Fogadjunk, hogy nem tudsz abból a másik malacból, amelyik az ólban röfög, olyan hosszú hurkát, kolbászt készíteni, amelyik eljut a szomszéd falubeliek szájába! Ugye, így van?! Ha tudsz: száz aranyat kapsz, ha nem - eladod nekem ezt a macskát, jó pénzért! Rendben?

Palkó megint csak a fejét rázta, de a macska odasúgta neki: fogadja el a kolbászos-hurkás ajánlatot. Erre a legény beleegyezett. A király meg diadalmasan távozott kíséretével: övé lesz a macska, hamarosan.

A meghökkent Palkót így okosította ki cicája:
- Úgy lesz, ahogy a király követelte, ha nem úgy gondolta is! Hívd ide a szomszéd falubelieket, a bíróval együtt. Vágjátok le a röfögőt, és készítsetek belőle közönséges hosszúságú hurkát, kolbászt. Ha ezekkel kínálgatod őket, persze, hogy nem utasítják vissza, eljut a szájukba. Ám az én szájamba is jusson
ezekből!

Így történt. Dolgoztak, segítettek a szomszéd falubeliek, levágták a disznót, ettek, ittak, pletykálgattak.

Végül a bíró írást adott a történtekről.

Amikor ez az írás felkerült a királyhoz, bosszankodott a felséges úr, hogy így, meg úgy, ha így is mondta, nem úgy gondolta, de azért elküldte Palkónak a száz aranyat.

A királykisasszony viszont csak nevetett, és kíváncsi lett Palkóra.

A királyi futár azonban nem csupán az aranyakat hozta , hanem a felséges úr újabb ajánlatát is. Ha Palkó a falujából - Bugyogófalváról - gyalog egy óra alatt felér a királyi palotáig, hát kétszáz arany üti a markát! Ha viszont nem: adja el neki azt a mihaszna veres szőrű macskát! Kicsi rigó, nagy rigó, mici-maci, hintaló, jó lesz így, ha így lesz? Jó?!

A királyi palota még lovon is jó másfél órányira volt Bugyogófalváról , így lehetetlennek látszott a dolog.

A cica azonban egykettőre kész volt a tanáccsal: fogadja el Palkó amit a király kér, de szó szerint. Akassza le a falról és tegye saját fejére a kakukkos órát. Így sétáljon fel a királyi városba, a palotáig. Sietnie sem kell.
Í
gy tett Palkó. Belekerült fél napjába, de amikor megállt a király előtt, a kakukkos órából éppen akkor ugrott ki hetedszer a kakukk és hétszer kiáltotta el: - KAKUKK! KAKUKK!

A királykisasszony jobbra-balra dúlt a nevetéstől. Nevetni nevetett, de megtetszett neki Palkó, aki mellesleg igen jóképű legény volt.

A király viszont nem nevetett, hanem morgott-mormogott, hogy ő nem így gondolta, hanem úgy, és innye-hinnye-görögdinnye, meg ezer ördög! A végén mégiscsak odaadta Palkónak a kétszáz aranyat. Nem volt rossz király, csak egy kicsit túlontúl makacs. Most azt találta ki: mondjon Palkó olyan csalimesét, vagyis olyan nem igaz történetet, amelyre ha ő, a király, azt mondja: NEM IGAZ! - hát háromszáz arany üsse Palkó markát.!

Ha viszont ő igaznak ismeri el, akkor Palkó veszített, és el kell adnia neki a veres szőrű cicamicát.

Palkó azt válaszolta: haza szeretne menni, gondolkozni azon, hogy tud-e ilyen csalimesét mondani. Majd holnap üzen: állja-e a fogadást.

Otthon a macska rögtön készen volt a tanáccsal:
- Fogadd el a király ajánlatát! Végy elő lúdtollat, szedertintát, papirost! Írd le ezt a csalimesét: "Országunk minden fogadást megnyerő királyának nem kell veres szőrű macska a házába, és nem szereti a kolbászos bablevest, tejfölös túrógombócot, meg a nyúlpaprikást! Holnap van a születésnapja, és ezúttal Bugyogófalva népét akarja vendégül látni. Aki felköszönti őt, annak egy aranyat nyom a markába!"

A cica a leírtakkal elküldte a legényt a bíróhoz, hogy kérje meg: doboltassa ki a kisbíróval a falu mindkét végén, de a közepén is ám!

Ki is dobolta a kisbíró. Volt aki hitte, volt aki nem, de akik igen, azok se voltak kevesen, mert éppen háromszázan. Ezek másnap szekérre ültek és felutaztak a királyi palotához. Zászlókat lengettek, éljeneztek. A király maga is lejött megtudakolni a nagy csődület okát. Hát mit hall?! Valaki megátalkodott azt meri
híresztelni, hogy ő nem szereti a kolbászos bablevest, tejfölös túrógombócot, meg a nyúlpaprikást, mikor éppen ezeket az ételeket kedveli legjobban! Iszonyú méregbe jött. No és hogy ? ma aranyakat osztogatna, amikor se születés-, se neve napja, sőt, semmilyen ünnepnap nincsen?! Felállt egy nagy hasú hordóra, onnan kiabálta:
- Magukat valaki rútul becsapta, jóemberek! Ki lehetett az az akasztófáravaló?! Vagy talán valamiféle sült bolond volt, az találta ki ezt a szamárságot?! Nem igaz mindebből egy szó sem!

- Már csak én voltam az az akasztófáravaló, meg sült bolond, király uram! - ugrott elő az egyik szekérponyva alól Palkó, a veres szőrű cicával. Eszerint felséged máris tartozik nekem háromszáz arannyal! Remélem, nem lesz sokáig adósom..

Megfordult a király, bement a palotába, bevágta maga mögött az ajtót, de azért tudta, hogy más a mérgelődés, és más a becsület, - kiküldte a háromszáz aranyat. Palkó pedig szétosztotta a nép között. No, volt ám éljenzés!

A király bevágta maga mögött az ajtót , de a királykisasszony a saját szobájának ablakát kinyitotta. Nevető szemmel kérdezte:
- No és nekem sem adod el azt a gyönyörű cicát, Palkó?!

Palkó nagy szemeket meresztett a gyönyörű királykisasszonyra és óvatosan válaszolt:
- Eladni nem adom el, felséges királykisasszony, mert becsületes ember nem adja el a barátját, de esetleg kettőnk barátja is lehet ez a cica, ha ő is, meg a felséges királykisasszony is úgy akarja!

A királykisasszony elmosolyodott:
- Várj meg, Palkó, lent a parkban, a cicával! Csak felveszem a kék ruhácskám és máris ott vagyok! Megbeszéljük a dolgot!

Meg is beszélték, nem is egyszer és nem is csak ezt, mivel a következő hetekben-hónapokban gyakran találkoztak. A király eleinte dörmögött, később dirmegett, utána himmegett, még utána hümmögött, de a végén azt mondta:
- No, üsse kő, nem bánom! Legyen meg, aminek lennie kell, még ha lakodalom is az!

Meg is lett, Palkó, meg a királykisasszony, valamint a cica nagy-nagy, szívet ugrató örömére. Idővel Palkóból király lett, a cicából pedig főminiszteri nyávogó biztos, és tejfölösen titkos királyi főtanácsos.