Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lelkes Miklós
Alkotások száma: 1971
Regisztrált: 2011-09-25
Belépett: 2021-03-13
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (203)
-Egyéb prózai alkotások (580)
-Mese (283)
-Dalszövegek (3)
-Gyermekrovat (Versek) (33)
-Versek (864)
-Társalgó (5)
Feltöltve: 2011-09-30 15:06:26
Megtekintve: 2298
Tudósnyanya és a krokodilus
A tudósnő, akit a fekete bőrű őslakosság - persze, a saját balabiliári nyelvén - Nyimnyammozó Nyanyának hívott, finom célzással arra, hogy a tudós hölgy már benne van a korban, és ideje volna férjhez mennie, éppen egy krokodilust vizsgálgatott.

A krokodilus azt színlelte, hogy ő kezes bárány. Mielőtt megrójuk a színlelésért ezt a nagy hüllőállatot, mentségére hadd hozom fel: a kezes bárányságot a krokodilus egy rá szegezett elefántlövő puska miatt színlelte. Ez a krokodilus ugyanis nem egy gyíkocska pöttömnyi eszével rendelkezett, hanem fejétől farkáig benne volt a Logika: nagy puska - nagy dördülés - nagy kilőtt golyóbis. Kis puskában viszont nincs olyan nagy golyó, de az is képes olykor vízi pánikot okozni.

A puskát fekete bőrű őslakos tartotta a krokodilusra, a tudósnő kedvenc szolgája, Titoktitipitikaka, akit a Tudomány e nőneműje időnként - humanista felfogásához híven - emberszámba vett, amiért is e fekete bőrű jobban szerette gazdáját, mint a sült antilopcombot.

Tudósnyanya a krokodilussal is humanistán bánt, csak a krokodilus ezt - titkolt gondolataiban - nem méltányolta, mivel krokodilustán való bánásmódot szeretett volna: visszaengedését a folyóba. Ez nyilvánvalóan a reálpolitikával ellenkező csacska remény volt a részéről, talán a Green Peace sugallta neki ezt a zöldséget.

Tudósnyanya a krokodilus szemébe fecskendezett valami erőszakosan pupillatágító (szembogártágító) folyadékot, azután belelámpázott. A szem az emberi lélek tükre, de a krokodilusnál, szerencséjére, nem így volt, így a kroki megúszta a dolgot, a szeme nem árulta el lelkiállapotát.
Tudósnyanya ezután saját magán manikűrözött, majd a krokodilus hátáról vett le elegáns csipeszével három tucat pikkelymintát, részben tudományos célból, részben pedig később vásárolandó kosztümének színéhez, emlékeztetőnek. Ezt követően a krokodilus szájába dugott egy vészhőmérőt és kedvesen megkérdezte:
- No mint érzed magad, Krokikám?!

A krokodilus nem válaszolt, több okból is: 1. a szájában volt a vészhőmérő, 2. elefántlövő puska csöve meredt rá és ez hallgatásra intette, hiszen minden válasz válasz, de némelyik válasznál esetleg a puska ravasza..., 3. a farkát húzó húzógép miatt ugyan pokolian érezte magát, de nem akarta, hogy Tudósnyanya, aki a "Légy a Krokodilusok Nagy Barátja!" Alapítvány megbízásából méregette e nagy hüllők ellenálló képességét, felhúzza magát, mert akkor esetleg magasabb fokozatra állítja a farokhúzógépet.

Némi kis csendélet következett, megszokott azon az afrikánusi tájon. Ütött-kopott terepjáró érkezett terhével: tizenöt géppisztolyos feketével. Tudósnyanyát tisztelték, ez ok miatt szolgáját, Titoktitipitikakát sem bántották, csupán az erdőszéli falucskában tettek némi kárt: tizennyolc pálmakunyhót felgyújtottak. Fekete bőrűeket viszont a falu nem veszített, egyet sem, azokat mind otthagyták, majdnem eredeti állapotukban, ha olyan csekélységektől eltekintünk, mint a rajtuk keletkezett lyuk, és az, hogy már nem lélegeztek. Persze, mindezt utóbbiak megérdemelték, hiszen nem a bilibalabári nyelvet beszélték (mint a géppisztolyosok), hanem a balabiliárit. Micsoda elvetemültség!
A törzs varázslóját azonban, aki arról kezdett nekik szónokolni, hogy az ilyesmit az ENSZ nem kedveli, egy ujjal sem bántották (sőt, még géppisztollyal sem!), csak nagyokat röhögtek rajta. Még meg is ajándékozták egy csinos bohócsapkával!

A Tudomány az alkotó csendet szereti, legalábbis addig, amíg nincs valamilyen, a sajtónak elsüthető eredmény vagy féleredmény vagy áleredmény, mert akkor már azt a néhány százezer kürtölő kürtöt. Ám Tudósnyanya most még alkotó csendet szeretett volna, a lövések hangja helyett, no meg idegesítette az is: nem tudta, hogy a faluban tizenkét szolgája közül hány maradt szolgaképes állapotban. Levette hát a krokodilusról a farokhúzógépet és hű szolgájával felakasztatta a fára (mármint nem a gépet, hanem a krokodilust!), de humanista módon: a farkánál fogva. Úgy döntött, majd később megméri: mennyi vér ment per óra a farkából a fejébe. Ezt követően Titoktitipitikakával együtt besétált a faluba.

Ott Tudósnyanya kétségbeesett a kétségtelenen. Egyedül az ENSZ-bolond, a varázsló volt életben, a szolgálatra teljesen alkalmatlan! Tudósnyanya majdnem könnyezett:
- Mindenki meghalt! Valamennyi szolgám! Most honnan veszünk új szolgákat?! Jó, te itt vagy, Titoktitipitikaka, de ismered a mondást: "Egy szolga nem szolga."

Titoktitipitikaka nem ismerte a mondást, de erősen vigasztalta gazdáját:
- Te csak nem aggódni, Nagy Fehér Tudósnyanya! Én szerezni neked szolgákat. Te adni nekem géppisztoly, töltényekkel, én menni kicsit távolabb, kicsit bumm-bumm!, - és lenni neked újabb szolgák!

Tudósnyanya bízott hűséges Titoktitipitikakájában. Nem hiába! Alkonyattájra Titoktitipitikaka harminc balabiliári nyelvet beszélőt szerzett, - egyetlen árva géppisztollyal! Az új fekete bőrűek között varázsló is volt, de az másképpen vélekedett az ENSZ-ről, mint az életben maradt ENSZ-es, így az újonnan jött varázsló utóbbinak MENSZ-et adott, de humanista módon: nem kínozta, hanem egy bozótvágó késsel, egyetlen nyisszantással, levágta a fejét. A többi fekete helyeslően bólogatott: ilyen válságos időben egy pálmafás falunak elég egy varázsló. Minek etessenek kettőt?

Másnap Tudósnyanya, kedvenc szolgájával együtt, visszatért a fán csüngő krokodilushoz. Megelégedéssel látta, hogy szolgája a kellő magasságban függesztette fel a nagy hüllőt, így a felugráló sakálfélék nem érték el, kivéve egyetlen sakált, amelyik nagyon ugrálós volt, de az meg is járta. Csak a maradványai lógtak ki az elalélt krokodilus szájából.

Tudósnyanya levétette a fáról a krokodilust, magához térítette, majd a Szent Piacdemokráciás Gazdaság Hitére áttérítette egykori vízi pogányságából (a krokodilus már akármilyen hitre áttért volna, csak békén hagyják!), majd pedig a hüllő kissé kihűlt fejére helyezte a fejhúzógépet, hogy lássa: mennyire lehet húzógéppel megnövelni agyának térfogatát.

Ekkor megint egy kis rendbontás történt, mert Afrika, az Afrika, akárki akármit mond is (persze, azért mondanak, mindenféléket!). Teherautó vánszorgott a közelükbe, tele fekete bőrűekkel. Titoktitipitikaka úgy vélte: ezek bilibalabári nyelven beszélnek, tehát nem balabiliáriak, ha pedig azok, akkor mindenre képesek, de még annak az ellenkezőjére is! Megelőzés céljából ezért fogta a Tudósnyanyától kapott géppisztolyt, és mindenkit legéppisztolyozott, tévedésből még a rozzant teherautót is. Ezt követően derült ki, részben az egyik haldokló utolsó szavaiból, részben meg más teherautós tényekből: igaz ugyan, hogy bilibalabári nyelven beszéltek, de csak azért, mert békén át akartak jutni a bilibalabáriak földjén a balabiliári nyelvű testvéreikhez. Hát a test és a vér át is jutott, de..

Titoktitipitikaka nagyon a szívére vette a dolgot. No nem azt, hogy saját törzsbelijeit véletlenül lelőtte, hanem Tudósnyanya szemrehányó szavait, aki így szólt hozzá:
- Ez nem volt szép dolog, Titoktitipitikaka! Mielőtt bumm-bumm! - előbb gondolkodni!

A hű szolga így mentegette magát:
- Neked, Nagy Fehér Tudósnyanya, talán lenni elég harminc szolga, faluban. Ha nem elég, én vinni géppisztoly, szerezni neked örömül még harmincat!

Utóbbit Tudósnyanya nem akarta, inkább belenyugodott a dologba, valószínűleg éppen ez idő tájt az ENSZ is belenyugodott, abban a szívkarcolóan felhőkarcolós nyúzójorki városban.

Minden jó, ha a vége jó. Már, persze, azoknak, akik megérik a végét. Tudósnyanyának az átmeneti vég csak mérsékelten lett jó, mert időközben az álnok, tudományellenes krokodilus nagy kínnal-bajjal kihúzta a fejét a fejhúzógépből, és belevánszorgott a folyóba.

Tudósnyanya azonban nem esett kétségbe (láthatta, hogy a krokodilus eltűnt, e tekintetben semmi kétség!), hanem összefogatott Titoktitipitikakával tücsköt-bogarat, ügyes módon azokat is beletette krokodilusos disszertációjába. A Nagy Vízen túl a kezét csókolgatták érte, sőt, egy perverz ízlésű milliomos, aki a tudós nőket szerette (nahát, hogy ilyen férfiak is vannak!), megkérte a kezét.

Tudósnyanya odaadta. Jobb későn, mint soha! Szült is három gyönyörű disszertációcskát, ezek anyaga egyre növekedett. Még a Hágai Nemzetközi Bíróság is elismerően nyilatkozott Tudósnyanyáról, aki a Bíróság nyaggatására, hogy jó volna valakit felelőssé tenni a balabiliári mészárlásokért, végül átadta a Bíróságnak a számára már feleslegessé vált Titoktitipitikakát, de az - mekkora szerencséje volt, hogy magánál tartott egy zsákocska aranyat ügyvédjei számára! - bizonyítani tudta: csak tévedésből géppisztolyozta le a balabiliáriakat, hiszen ő is balabiliári!
Bediktált viszont néhány bilibalabári nevet, esetleges körözőlevél számára.

A Hágai Nemzetközi Bíróság, kelletlenül bár, de a körözésre átadott neveket is tekintetbe véve, csak egy "Nono!"-ban részesítette, és szabadon engedte. Ezt követően, bár tizenkét ország szerette volna őt megnyerni katonai szakértőjének, ő nem állt kötélnek, visszatért Afrikába, elvette egy külföldiek által lepénzelt félkirály egyetlen leányát és gyémántgyűjteményét, majd pedig, hogy a félkirály később a gyémántgyűjteményt ne kérhesse teljesen vissza, a félkirály életét is teljesen elvette. Nem szerette a félmunkát ez a gondos egykori fekete szolga!

Szerencséje volt. A félkirály halála után a tisztességes külföldiek őt pénzelték, mert hát valakit le kell pénzelni ezért-azért, hogy.. Így szokás, régóta!

Titoktitipitikaka szeretettel gondolt egykori gazdájára, Tudósnyanyára! Még egy fényképet is küldött neki Nyúzósjorkba. A képen éppen szemlét tart egy díszpacin, tízezer pacifikált bilibalabári ellenséges katona felett. Mind katonás tisztelettel, mozdulatlanul, rendezett sorokban fekszik a földön. Még a csecsemők is!

No, szóval: minden jó, ha a vége jó! Csupán a "jó" fogalmára kellene más definíciót találni, de ezt a nemzetközi csekélységet, bízom benne, a nagyhatalmak néhány röpke évezred alatt megoldják majd. Sohasem volt jó, az a túl nagy sietség! Ha pedig az a néhány évezred csak úgy elröpülne, majd jönnek mások.
Persze, ha jönnek.. Ha pedig nem jönnek már, akkor mi a csudának izgassa fel magát az emberiség?

(2009)
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!