Ez a fura nevű legény erdős hegyen éldegélt, egyedül, háromszobás váracskában. Utóbbi tulajdonképpen csak egy torony volt, egyik szobája a fenti, két másik a lenti részében. Hozzá tartozott még az erdős hegy, de más semmi. Mondogatta is Károly:
- A nevemben kétszer erre, mégsem tudom, hogy most merre!

Ember ritkán járt arrafelé, vaddisznó, őz, szarvas viszont sokszor. Ám egy napon különös öltözetű úr lovagolt oda: cilinderkalapos, fecskekabátos, krokodilbőr-cipős. Ráordított a legényre:
- Adj egy szobát, készíttess ebédet, abrakoltasd meg a lovamat!

Mondta neki Károly, hogy szívesen látja vendégül, bár ez nem fogadó, - de arra kéri: ne kiabáljon. Az ember mit sem törődött Károly szavaival. Bement a toronyba, belenézett a fazekakba, kinézett az ablakon, választott magának ágyat, lerúgta a csizmáit, és már aludt is.

Károly nem akarta felébreszteni az urat, de meg úgy érezte: ha ilyen kiabálós is, mégis félig-meddig vendég. Kisütött két fácánt. Az úr sokáig húzta a lóbőrt, de azután felébredt, felhúzta a csizmáit, kitessékelte az ablakon át Károly fekete macskáját, majd pedig mikor meglátta a fácánsültet, mind megette egymaga. Károlynak nem hagyott belőle egy falásnyit sem. Csóválta a fejét Károly, de csak magában mondta:
- Lyuk tréfásan nem más: lik. Van ám, ami nem illik!

Éjszakára ott maradt az úr, de reggel nagyon panaszkodott:
- Zajos ez a fogadó, madarak vitatkoznak, ágak zörögnek, az ablakon a szél befúj. Fúj!

Csóválta a fejét Károly, de csak magában jegyezte meg:
- Egyrészt ez nem fogadó, másrészt be kellett volna csuknia az ablakot?

A reggeli sem tetszett a nagyhangú úrnak, még a lágy tojást is ócsárolta: túl sárga a sárgája, túl fehér a többi része?

Búcsúzáskor azonban váratlanul megváltozott a kedve. Elégedetten vállon veregette Károlyt, és adott neki egy hatalmas, nehéz gömböt, ezekkel a szavakkal:
- Engem ne is emlegess, - ezt a gömböt emelgesd! Emeld fel és ereszd vissza, így nem leszel Nyápic Pista!

Károly köszönetet mondott, jó utat kívánt, de magában hozzátette:
- No éppenséggel eddig sem voltam gyengécske legény!

A nagy gömböt azonban a következő napokban, hetekben, hónapokban azért minden nap emelgette egy kicsit, aminek meg is volt az eredménye, mert erősből olyan vasgyúróvá lett, hogy még a medve is meggondolta volna: birokra keljen-e vele? Ám medvés kaland nem mutatkozott Károly láthatárán.

Feltűnt viszont egy igen csinos leány, lóháton. No meg a szerencse is arrafelé járt, mert a ló hirtelen lesántult. Utóbbi, persze, a lónak balszerencse volt, de Károlynak szerencse, mert így a szép leány leszállt a lóról. A legény elébe sietett, és nagy tisztelettel kérte: látogassa meg szerény hajlékát. Bemutatkozott, nem titkolta: ő Erre-erre Károly.

A bemutatkozásra a leány elkezdett nevetni, alig tudta abbahagyni:
- Ez azután a világcsuda! Az én nevem is hasonlóképpen furcsa: Hova-hova Kamilla.

Károlynak nagyon megtetszett a leány. Amíg az ebédet készítette, akkor is félszemmel őt nézte, de azért a másik szem is elég volt arra, hogy ne égesse oda a húst. Ebéd után a legény Kamilla lovának lábát gyógyítgatta az udvaron. A leány meg körülnézett a váracskában. Amikor a legény visszajött, a leány rámutatott a nagy gömbre:
- Olvasta már az úr, hogy mit írtak rá?

- Írtak? - lepődött meg a legény. Az hittem, hogy azok karcolások rajta?

- Nem karcolások, hanem betűk - mondta Kamilla. Egy versike, perzsául, talán valamelyik híres régi költő rejtélyes alkotása:

A fehér közepében sárga.
Legbelül tűz piros világa.
A tűz mellett veres lapocska
titkát magában mondogatja.

- Hű, kisasszony, még perzsául is tud?! - álmélkodott Károly.

- Hát tudnom kell, - vallotta be Kamilla - mert régi időt emlékeit kutatom, így tudnom kell perzsául, meg görögül, latinul, héberül, arabul, és még néhány más nyelven? Azt viszont már nem tudhatom, hogy mit jelent a vers?


- Nem vagyok beképzelt, de volna egy elképzelésem - simogatta állát tűnődőn a legény. Talán ebben a gömbben belül van a megoldás, - de ha igen, hát mint tették bele?

- Hohó! - kiáltott fel Kamilla. Eszembe jutott valami. Ez a nagy gömb maga a hold lehet, annak belsejében pedig arany? Most látom csak: ez a gömb ezüstből van! Ha így van, a vers hibás, mert a nap nagyobb, mint a hold, nem lehet a holdba beletenni?

Károly is, Kamilla is elővett egy nagyítót, azon át vizsgálgatták az ezüstgömböt. Először nem találtak rajta semmi mást, mint a verset, de azután a leány felkiáltott:
- Itt, ennek a betűnek a mélyedésében, gombostűhegynyi lyukacska van! Tegyünk bele egy gombostűt, nézzük meg mi lesz!

Lassan-lassan, miközben egy pók közömbösen mászott felfelé a falon, a leány, meg a legény pedig izgatottan nézegették mi lesz, kettévált a hatalmas ezüstgömb. Belsejében aranygömb volt, az is kettévált. Annak közepén nagy drágakő, vörös fényű rubin tüze ékeskedett, mellette kis rézlapocska, azon meg valami írásféle volt, pöttöm térképecskével. Itt már nagy szükség volt a leány tudományára, merthogy az írást perzsa nyelven készítették. Az kissé homályos útmutatást adott egy Sárkányföldnek nevezett területről, Perzsiában, ahol a térkép birtokosa megtalálhatja a boldogságot.

Egymásra nézett a leány és a legény: mit értett a térkép készítője boldogság alatt? Óriási kincset? Hatalmasnál is hatalmasabb hatalmat? Varázserőt?

Gondolta Károly, akinek nagyon tetszett a leány, itt a jó alkalom! Rá kell beszélnie a leányt, hogy együtt induljanak el Perzsiába. Kiderülhet a titok. Úgy okoskodott magában: ha a titok nem is derül ki, az még kiderülhet, hogy a leány szíve hajlik-e majd feléje. Ha meg hajlik?

Kamillát, mint régi korok emlékeinek kutatóját, nagyon kíváncsivá tette a perzsiai rejtély. Ám ennél sokkal jobban sarkallta az utazásra ugyanaz, ami Károlyt is. Kedves, jóképű legénynek látszik ez a Károly, ki tudja mi lesz, ha kissé ő is segíti azt, ami lehetne!

No igen, de Perzsia messze volt, pénzük meg, ha leány nem is volt szegény, ilyen hosszú útra nem elegendő. Itt jött be a történetbe Kacifántos Pacipánt, a kereskedő, Kamilla nagybácsija.

A nagybácsi is legényember volt, már nem fiatal, de azért az idős kortól is eléggé távol. Kamilla elmesélte neki a tervüket. A nagybácsi csudamód gazdag volt, a sárkányhegyi kincs nem is érdekelte túlságosan, de a kaland annál inkább. A terv hallatán felkiáltott:
- Az én nevem Pacipánt, szeretem a marcipánt! Veletek megyek! Kiválogatok tizenkét talpig becsületes, talpig derék, ügyes, eszes és bátor embert, akik szolgaként elkísérnek majd minket?

Tizenkét talpig becsületes, talpig derék, ügyes, eszes és bátor embert nem könnyű találni. Ha Kacifántos Pacipánt nem az lett volna, aki, talán nem is találnak. Így is hónapokig kellett válogatnia a jelentkezőkből Kamilla nagybácsijának, aki személyesen tette próbára valamennyit.

Néhány hónap alatt sok minden történhet, Perzsia nélkül is. Károly és Kamilla szívügye jól haladt, olyannyira, hogy a leány többször is elénekelt a legény jelenlétében egy dalocskát, úgy, mintha csak önmagának tenné:

?Leánykézre aranygyűrű kéredzkedik szépen.
Egy leányszív legényszót vár: - Légy a feleségem!
A szerelmes legény gyakran kicsit csacskán mafla,
pedig ha a leányszívért egy hű szívet adna??

Károly nem mert ugyan ilyen merészen dalos célzásokat tenni arra, hogy mennyire szeretné megkérni a leány kezét, mert félt attól, amitől nem kellett volna félnie: a visszautasítástól. Ám annál nagyobb szemekkel, annál beszédesebb pillantásokkal nézegette Kamillát. Észrevette mindezt Kamilla nagybácsija, és ekképpen szólott hozzájuk:
- Családunkban ősi hagyomány, hogy nagy útra készülődés előtt a kincses ládát egy leánynak, meg egy legénynek együtt kell őriznie a rózsalugasunkban, egy holdfényes éjszakán át. Kérlek, hogy segítsetek ebben?

Elpirult Kamilla, zavarba jött Károly, de egyből beleegyeztek. Még aznap éjjel Károly megkérte Kamilla kezét, a leány pedig igent mondott. Nagy volt az örömük!

Ki volt viszont az, aki öröm helyett méregbe gurult?. Azt hiszitek, hogy Kamilla nagybácsija? Korántsem! Az akkorát kacagott, hogy a könnye is kicsordult.

Az, aki igen csúnya szavakat mondott, nem volt más, mint a kincses ládát eltulajdonító tolvaj. Amíg ugyanis Kamilla és Károly önfeledten csókolódzott, ő meglépett a ládával, távoli árokparton nagy nehezen kinyitotta, és mit talált benne? Egy cédulát: NE LOPJ!

A gazfickó nem fogadott szót teljes mértékben, ezután is lopott, - de ládát, a rossz emlék miatt, nem szívesen.

A lakodalom után Kamilla és Károly mézeshetei következtek, de végül mégis indulásra kész volt a kis csapat: Károly, Kamilla, Kacifántos Pacipánt, meg kíséretül a tizenkét becsületes, eszes és bátor ember.

Hosszú volt az út Perzsiáig, de nem unalmas. Időnként rablóbanda tűnt fel a láthatáron. Ilyenkor - Pacipánt tanácsára - a magukkal hozott rongyos ruhákba öltöztek át. A rablók őket is rablóknak hitték, és így nem bántották, mert, mint a mondás tartja, holló a hollónak szemét ki nem vájja, illetve csak végszükségben teszi ezt, és inkább már a holt hollónál, nem pedig az élőnél.

Amikor viszont előkelő nagyúr csapatát pillantotta meg Pacipánt a messzelátóján, akkor mindnyájan fényes, díszes öltözetet vettek magukra, és Kergembergem szultán lovasainak vallották magukat. A szembejövők nem ismerték ugyan a nem létező szultánt, de jobbnak látták, ha nem árulják el tudatlanságukat. Kölcsönösen megvendégelte egymást a két csapat, és békében elbúcsúztak egymástól.

Hosszabb ideig csak Csicsubamuba fejedelemnél időztek. A fejedelem egyik leányának, Korisának ugyanis nagyon megtetszett Kacifántos Pacipánt. A leány már kissé benne volt a korban, mivel huszonöt esztendőt is megért már, de igen szép és kedves leány volt. A nagybácsi szíve is mocorogni kezdett Korisa láttán.
Szívügyükön Kamilla segített, és karambali nyelven, a nagybácsi nevében, megkérte a leány kezét. Tekintettel arra, hogy a fejedelemnek még így is maradt tizenhét leánya, továbbá Kamilla cifrázott szavaiból úgy vette ki: Kacifántos Pacipánt maga is valami fejedelemféle, beleegyezett a házasságba. A lakodalom után a nagybácsi boldogan ölelte magához újdonsült feleségét, csak az okozott neki némi gondot: mit csináljon a leány hozományául kapott kétszáz tevével? Fel kellett fogadniuk négy tevehajcsárt, de mit tehettek? A következő városig semmit, ott eladták a tevéket, jó pénzen.

Hét hónap további lovaglás után odaértek Sárkányföldre. Elég puszta vidék volt, igen köves, igen poros, és igen talányos: mi is található itt olyasmi, amiért útnak indultak? Boldogság? Azt most már Kacifántos Pacipánt is megtalálta Korisával, Kamilla és Károly pedig már az út előtt. Kincs? Hát azt hol keressék ebben a kietlen kőrengetegben? Sárkány? No az úgysem mer mutatkozni ilyen vitéz társaság előtt. Titok? Jó, de annak hol van a tokja? Különben a titok kényes portéka, ha megfejtik, már nem titok, ha titok marad, akkor csak nyugtalanítja az embert?

Kacifántos Pacipánt körbenyargalta lovával Sárkányföldet, de nem találkozott mással, csak egy igen öreg emberrel, aki egy homokbuckán ült, búslakodott. Leszállt a lováról Pacipánt, leült az öreg mellé, kérdezgette:
- Miért lógatja az orrát, öregapám? Fáj valamije? Mi bántja?

Tudós ember lehetett, mert Pacipánt nyelvén is értett:
- A Lehetetlen fáj, fiam! - mondta az öreg. El szeretnék vánszorogni innen egy becsületes és okos emberhez, aki megbecsüli mindazt, amit feljegyeztem, összegyűjtöttem a múltról, - de már nincsen hozzá erőm, ez lehetetlen.

- Hát a Lehetetlen, az ehetetlen! - mondta tréfásan Pacipán. Ám miért kellene elvánszorognia, amikor lóháton is utazhat, továbbá az a becsületes és okos ember talán nincs is olyan messze?

Felültette a lovára, és néhány óra múlva már együtt voltak a többiekkel. Először inni adtak az öregnek, azután enni. Kamilla elmondta neki, hogy ő a régi korok emlékeit keresi. Erre az öregember nagyon felélénkült, szinte megfiatalodott. Estére már úgy megszerette a fiatalasszonyt, hogy félrevonta őt, és így szólt hozzá:
- Úgy érzem: nemsokára meghalok. Nem akarom, hogy elvesszen az a sok régi könyv, emléktárgy, amit összegyűjtöttem. Innen nem messze tartom ezeket, egy száraz barlangban. Barátaid segítségével el tudnád vinni a hazádba, ott tanulmányozhatnád, és idővel olyanokhoz juttathatnád el, akik hozzád hasonlóan megbecsülik. Engem hagyjatok itt, e földön, ahol születtem?

A barlangot megtalálták, csak úgy ontotta az érdekes tárgyakat, egy részük aranyból vagy ezüstből volt, de némelyik, ami nem abból, esetleg még értékesebb volt régisége miatt. A távoli múlt eseményeit őrző iratokat, könyveket féltő gonddal csomagolták be.

Kacifántos Pacipánt rábeszélte az öregembert: jöjjön velük, segítsen az összegyűjtött emlékek feldolgozásában. Az öregember ráállt, Pacipánt pedig, amikor visszatértek, a legjobb gyógyszereket szerezte meg neki, így az ember, aki már azt hitte: közel van a halála, még sok évig élt, megbékélten, kényelemben, elégedetten.

Kacifántos Pacipánt házának homlokzatát még most is az öregember szavai díszítik:

AZ ÉSZ NE KORMÁNYOZZON SZÍV NÉLKÜL, A SZÍV PEDIG MINDIG HALLGASSON ARRA IS, AMIT AZ ÉSZ TANÁCSOL.

Bárcsak megfogadná ezt a világ, - mindjárt kevesebb lenne az esztelenség és szívtelenség! Idővel, reméljük, meg is fogadja.

(2011)