Azt mondtad, én vagyok a napod.
De te sokkal több vagy nekem,
Te vagy a napfelkelte minden hajnalon,
És minden alkonyon a naplemente.

Nem vagy érinthetetlen,
Mint a déli napkorong,
Megsimogatlak a szememmel,
Ahányszor csak akarom.

És aztán ha másra néznék,
Látom szemem előtt nyomod
Amit egy pillanat alatt belémvéstél,
Hogy el ne felejtsem, szeretsz nagyon.

Veled kelek, és te búcsúztatsz az estéken,
Fénybe csavarva az egész világot,
Sárgával, naranccsal, pirossal, kékkel
Az unalmas ég alját mindig beáztatod.

Magad mellé hívod a felhőket,
Gyönyörűre színezed szegélyüket
S mint ruhát, magadra öltöd őket,
Így vonulsz a világon körbe.

Hozhat bár szomorú esőt a nappal,
Vagy mérges szelet az éjszaka,
Ha szürkén is, te mindig itt vagy.
És én mindig szeretni foglak.