Senkim vagy, mindenem.
Nincs közös ősünk sem,
terünk és időnk sem….
a valóság fölött
lehet hozzám közöd.
Mégis hinni kényszerül a remény,
hogy lélekhártyádra vésődtem én.
Átsodor méla varázslat
szent magányodon.
És a behódolt alázat
a sarokba nyom.
Fázva nézlek.
Nem faggatlak,
nem is kérlek,
csak hallgatlak.
Éterből érkező létedbe csimpaszkodom.
Feszülő idegszálakkal imám mormolom:
nem haragszom,
nem tehetem -
lelkem harcol
dühöm ellen,
hát sírunk
és nevetünk –
ez múltunk
és jelenünk.
Digitális szemcséken
múló időd szentségel.
Hallom: hallgatsz.
Belém roskadsz.
Vízbe fúlt árkok tetemei
lebegnek foszladozón.
Vizenyős utcák térkövein
loccsan az illúzió.
Tehetetlenné fásulsz,
önmagadra is ráunsz.
Kertek bíbor-arany varázsa
szédeleg latyakok mocskába.
Vérét issza a föld,
lelkét aszalja szél
de te járj és kelj föl!!!!

Nyomorúságodból a városba szöktél.
Magadra zárod
piciny lakásod –
cellád -, mert havonta enni kér a lakbér,
megfojt a munka ….
szürkülsz a szmogba…

Van egy írógéped!
Otthonról sután vonszolt sebek titkait
súgd a billentyűknek -
a szó majd díszíti ketreced rácsait.

Állsz a fakó égre meredő ablakban,
és már magad sem tudod, mi is fáj jobban,
mindaz, mit hátrahagytál múltadból futva,
vagy ez a jelen, aminek nincsen múltja.
Megváltó álmod
a mélybe rántod…
Márványarcodon könnyet játszik a pára,
széthullasz atomokra csended szavára…

Már haragszom,
meg kell tennem.
Lelkem harcol
könnyed ellen:

Mégis járj és kelj föl!!!!
Magadhoz emelj föl!

mégis és mégis
széthullok én is
és mégis én is



(Annókámnak)