Majd eljön egyszer az a nap,
mikor mi, és belső énünk
a fényben úszó pirkadat
képében egységbe érünk,
s a sötét, meleg tájat,
mit látatlanul ítéltünk,
felváltja a világosság.
Igaz fénysugarak mossák
az eddig rejtett testeket,
ám test mögött így nem reked
a valós belső én,
mert az éj sötétjén,
mit elménk sokszor festeget
eszményképe mintájára,
kitört egy építmény.
Akár szívünk fellegvára
épül a másik szavára,
mint égbenyúló kártyavár
egy ismeretlen tájra.
S ez építmény csak arra vár,
hogy a próbát kiállva
kapuját kitárja
mérhetetlen tágra,
s így mind a két világra
zúdulhat a lélekár,
és mind a kéj világa,
és lelkünk izzó vágya
most egymásra talál.