A tested mozdulatlan,
és néma, mint a kő,
melyet a nyári katlan
sugarával elvermel,
és fényzápora sző
tele rejtett élettel.

A hűvös, elhalt éjben
sugárzón hívó, lágy, meleg;
vad bűnt érlelő éden,
amely szűrt fénnyel tölti meg
a dermedt, nyirkos lelkemet.

S én, mint lágy kúszónövény
a megnyílt úton bontok
gyöngéd, nyíló rügyeket,
s csak korbácsol a meleg fény,
mint ősi ösztön üzenet,
mit fűtött tested ontott.

Lassan alattomos, álnok,
kúszó kígyómozdulattal
tűnő barázdákat szántok
borzongó bársonybőrödön,
s a kéj letarolva sarkall,
mint rám zúduló hévözön.

Gyöngéd bilincsbe vert tested
fűtött félálomban ébred,
s a kéj ázott képét fested
mélyről jövő lehelettel,
s csukott szemmel végignézed,
amint a nyugvó Nap felkel.

Mint egy izzadt, habzó állat
szorítalak le az ágyra.
bénító illatod áthat,
és tested, mint hús-vér párna
kínhaláltusáját járja.

Az illatod, s minden tagod
felveri a nemes vadat,
éhesen a nyakadra fog,
s vergődsz a vad karmok alatt.

Feszült, remegő szádon át
szívom belőled a lelket,
s te lelkem életáramát
már régen birtokba vetted.

Már nincs test, sem lélek,
már nincs sem te, sem én,
csak hánykódunk a térnek
e feldúlt szegletén.

Két egymásba forrott felhő
örvénylik a tájon,
s a szél hátán végigpergő
cseppekben az álom
visszatér a földre,
s a záporban hűlt, nyirkos kő
párát lengő ködje
zár elernyedt csöndbe.