/A

Hol sűrű erdő tagjaként,
hol pedig magányban áll fa.
És - vagy alkotott karantént
a sok, számtalan sok szálfa
egy zárt tömeg darabjaként,
hol ellensége a társa,
- vagy magányban éldegélt
tág légtérrel körbezárva,
hol szabadon tűzhet ki célt
szinte bármelyik irányba.
Egyik ötlet sem elvetélt,
de mindkettőnek van átka,
amit sorsuk a létbe mért.

Az a fa, mely csoportosan,
tömör, egységes rendben áll,
a fény felé tör sportosan,
ám minden társ-fa akadály.
Potenciális ellenfél,
mely minden percben arra vár,
hogy valamelyik ág-tenyér
lesz számára új térhatár.

Feltündöklik a kikelet!
De minden szomszéd sorban áll,
hogy minél nagyobb szeletet
a saját birtokába zárjon.
Csak versengés, nem szeretet,
mi burjánzik e tájon.

Ám a farönk tetején
mégis kitörnek minden irányból
a kis ágak,
vagy a nagyobb bozótok,
mit a társak visszavágnak,
mint fodrász a száraz, csapzott kócot.

De volt talán az elején
egy álom, szalmalángremény,
hogy e szűkös térhiányból,
s az ős, örök napfényárból
egy tágabb határt rajzolni.
E viszonyokat hajszolni,
s boldogan élni; hát, kemény!

Csak haladni a csúcs felé!
- Egyre magasabb szinteken. -
Csak törni mindenki elé!
- Hisz ők is törnek szüntelen. -

És miközben ostromolják
bástyáját a fény-magasnak,
mindegyik csak saját tornyát
állítja e magaslatnak.

Egy ily fának magasabbnak,
sudárabbnak kell lennie,
hogy megtartva a mivoltját,
a tavasznak hasznát vegye,
sejt-társai el ne nyomják.

Élet örök versenytűzben,
mint szénakazal a tűben.
Előre szinte nem halad.
Emberöltők évgyűrűben,
mégis egy pillanat marad,
egy ős-binális folyamat,
amely igen-nemben ragadt.

Ők ösztönösen elnyomnak
sok vetélytárs létformát,
s másokat sárba tipornak,
kik nem bírják e tornát.

Ám a letaposott mezőn
az árnyban más létformák
is terjednek, mint vízözön.
Itt, hol sorsok egymást fonják,
és hol pár dolog hibádzik,
(erre talán inkább spongyát)
gazdag élet virágzik.

Itt évenként megújuló
egységes szívdobbanásra
mozog bent az órarugó,
s apró fogaskeréktársa
mindegyik egymást gyaluló,
és jól összemelegedett.

És így állt be a szerkezet
egy bevált örök módja.
Hová e súrlódás vezet,
az nem más, mint egy összetett:
isten örökmozgója.


/B

Az a fa, mely bús magányban
száműzetett sorsát éli
a végtelen pusztaságban,
az aranykor szelét érzi,
s csak társtalan szemléli,
helyét nem tudja felmérni.

E sürgő-forgó világra
kitárva minden ablakát,
lombján szellő lendül át,
úgy levélbe, mint csokányba
belevésve üzenetét,
s az ágak minden irányba
útnak indítják lágy neszét,
s számtalan sok sejtraktárba
gyűjtik az élet eszenszét.

S ha kiszáll a végső pára,
egy szellőn foszlik szerteszét.
De élte nem volt hiába,
hiszen itt hagyta törzs-jegyét,
mely annyi titkon száz pecsét.

Utoléri majd halála.
Az évgyűrűk sokasága
oly sok élményt zárt magába,
mely nem veszhet a homályba.

Története elágazva
hosszú-hosszú éveken át
követte a lét ritmusát,
s elfáradva, megfásulva
töri át a vég kapuját.

S úgy fogadja be a halált,
hogy mit életében átélt,
viharba tolt kártyavárként
az enyészet elsodorja,
s követi a pusztulásba
úgy, mint anyját kósza borja.

Nem volt soha egyéb társa,
mint a világ, ám egy béklyó,
mint egy burok körbezárta.
S így ablaka a világra
nem volt számára járható.
Hiába dús élménytára,
szava mégsem hallható.

Csak kell, hogy legyen megoldás!
Az nem lehet, hogy elvesszen
e sok-sok élmény betoldás!

Hát szórni kell úgy, mint magot
minden apró gondolatot,
hogy egyszer majd az elmúlás
a végső nyugalomból
és a halál-alomból
új rügyet neveljen,
s ne lisztként szeleljen
egy monoton malomból.