Feltöltve: 2009-12-03 08:19:10
Megtekintve: 1756
A LÉT ROTHADÓ LABIRINTUSA
Tudom egyszer
egy nyirkos fal
árként elnyel,
s vad morajjal omlik mögém
Ezer kövén
ezer gyászdal.
szűrt, kósza fény
elhalt lánggal kormot sodor.
Zöldült fasor,
lágy madárszó
fagyként hatol
éjben kúszó, hűlt lelkemre.
DE felkelve
a homályból
búteperte
szívem táncol,
lobban, felver, DE
tudom egyszer
egy nyirkos fal
végleg elnyel.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2010-01-20 12:06:46
Igen. Ez is szép. Kiváló. Miért van az, hogy amelyik versed elolvasom, máris eszembe jut (válaszként?) egy saját versem ? Bár hét kötetnyi verset írtam régen az asztalfióknak, ma már nem pötyögném be őket az artagorára, bármilyen kedvesek is egytől-egyig szívemnek. Kritikusan szemlélem régi irományaim, bár pontosan fejezik ki a pillanatnyi érzéseket.