Hosszú, fárasztó út van már mögöttem
De egyetlen társ sincs mellettem
Soha nem néztem vissza az elhagyott tájra
Most mégis megfordulok egy alakot várva
De egy árva test sem közeledik felém
Csak az emlékek nyilalnak fájon belém
Arcok melyeket az idő homályosított el
Tettek melyek nyomait a korok sem törölhetik el

Kiállok hát a tátongó szakadék szélére
Mert nem vágyom már semmire csak békére
Elfáradt felkarom lassan a magasba emelem
Az ég felé fordítom sebekkel teli tenyerem
Egy villám fénye világítja meg arcomat
Melyen az idő nyomai járják gyönyörű táncukat
Hajammal a viharos szél jár tomboló táncot
Fejem mellet sűvítenek el a messziről jött átkok

Üvöltés helyett csak hörgés és nyál hagyja el számat
Ez az utolsó mikor a világ szánalmasnak láthat!
Eljött az idő! Elég volt! Megteszem!
Lassan szétázott fejemet is felszegem
És torkom szakadtából üvöltöm, hogy Elég!
Gyűlöllek benneteket mocskos söpredék!
Elrugaszkodok hát jó messzire a szikla faltól
Végre egy kellemes érzés mi szivembe hatol
Csak zuhanok a feneketlennek tűnő mélységbe
És egy szót üvöltök földrengetőn a sötétségbe
Szabadság!