Feltöltve: 2010-06-10 13:15:20
Megtekintve: 4537
Anathema - Eternity
ANATHEMA: Eternity
(1996)
Rég írni akartam már az Anathema Eternity című albumáról. Nem csupán azért, mert személyes (és talán örök) kedvencem, hanem mert ha egyetlen lemezt ki kellene választanom az eddig ismertek közül, ez lenne az, amelyet szeretném ha minden ember hallana a világon. Nem csupán a rockzene kedvelői, mindenki. Megmondom őszintén, szerintem jobbra fordulnának bizonyos dolgok.
Sok előadó megpróbálta visszaadni zenében a végtelenség érzetét, és több remek ilyen lemez is készült, az Eternity azonban a legjobb és a legegyedibb ilyen mű. Én magam tavaly júniusban ismerkedtem meg vele, tulajdonképpen teljesen átfogalmazott bennem minden olyan gondolatot, ami magához a zenéhez, mint művészi kinyilatkoztatáshoz kapcsolódott. Persze nem azt mondom, hogy innestől legyen mindenki Anathema rajongó, (sőt, jobb ha nem válik divattá, bár ez a fajta zene nem is tudna szerencsére), de az Eternity-t legalább egyszer hallania kellene mindenkinek.
Teljesen elemezni nem lehet, mert tényleg a végtelenség értelmezésével érne fel. Még ha most ez túlzásnak is hangzik, később kiderül, hogy valóban így van. Amikor először hallottam csak bámultam, hogy lehet ilyet zenében alkotni...
Szóval, kanyarodjunk vissza a Földre, és nézzük az előzetes információkat (amit mindenki megtudhat zenés oldalakon): az Anathema doom metal-lal kezdte (a megnevezés nagyon eltalált, végzetről, szépségről, halálról szólnak a dalok), majd két lemez után (Serenades, The Silent
Enigma) az 1996-ban kiadott Eternity-n elérték a megfogalmazhatatlant, a tökéletest. Magában a zene stílusában itt is felfedezhető doom metal, de már keveredik gothic / atmoszférikus hangulatokkal, az ének pedig a hörgésről tisztára váltott.
A Sentient című intro után 11 szerzemény szárnyain utazhatunk keresztül az univerzumon, és ha eddig talán féltünk a haláltól, vagy megrémisztett minket a végtelenség értelmezése, ezen album meghallgatása után teli leszünk reménnyel, és energiával. Érezteti, hogy nem vagyunk egyedül, ugyanakkor a fő téma végig az az univerzum, amiben létezünk.
Szép lassan indul be az anyag, a Sentient első másodpercei olyanok, mintha a születést írnák meg zenében.
Minden élőlény első pillantásait világunkban, vagy éppen egy csillag születését, minden anyagét a végtelenségben. Fél perccel később már teljesen kibontakozik az intro, mely csodálatos felvezetés a végtelenségben való utazás előtt.
Az út az Angelica-val indul, a már említett fő téma mellett ez a szerzemény a szerelmet, mint legmélyebb emberi érzelmet önti dalba. Fájdalmas, de ugyanakkor gyönyörűszép is. A The Beloved ugyanúgy rengeteg érzelmet hordoz magában, néha lassabb, néha pedig kitör, ábrázolva ezzel a "minden-energiát", ami csakis így nevezhető. Ezekre a bizonyos világot mozgató energiákra nincs tudományos magyarázat, visszaadni ezt zenében pedig csak nagyon kevés dal tudja. A negyedik tétel már teljesen beszippant, ez a három részből álló Eternity-dal első darabja. Végig utaztat, mintha mindentől függetlenül szárnyalnál az univerzumban, és olyan dolgokat látnál, mint még azelőtt sohasem. A dal közepén és végén újra-újra felbukkan egy olyan erős tempó, ami katartikus élményt kínál. Bár az elejétől kezdve lehet érezni, hogy a többszöri visszafogás után biztosan ki fog szakadni, de mégis meglepetésként ér. Zseniális. Az ezt követő második rész ugyancsak nagyon sokat jelent: mindig úgy képzelem el, hogy valahol, a végtelenség közepén (ami elméletileg nem létezik) ez szól. Átvezető jellege van, mégis a legmélyebb gondolatok itt jönnek elő az emberben. A végén hallható "destiny-infinity-eternity" szavak pedig nekem egy kaput szimbolizálnak, és a Hope kezdetén teljesen elnyel bennünket egy olyan érzés, amit már én nem tudok szavakkal kifejezni. Mélyen vagyunk, a csodálat képei rajzolódnak ki előttünk. A Hope verzéi tökéletesen éreztetik ezt a hangulatot, a refrén pedig maga a világfájdalom, mégis él benne a remény. Itt a szöveg alapján a következő gondolatok fogalmazódnak meg bennem: egyrészről ott a reménytelenség a haláltól való félelem kapcsán, de maga a remény jelei is felfedezhetőek, hogy talán nincs azzal vége, és talán majd mindent megértünk. Talán a halál után is élni fogunk... Felkavaró tétel ez, mely után pont jó helyen érkezik a Suicide Veil. Az első két és fél perc megnyugtató, majd jön
egy újabb kitörés kicsit lassabban, mélyebben és végül szép csendben zárul a dal, felkészítve bennünket az út hátralevő részére.
Radiance. Eddig utazásról, érzésekről, energiáról írtam, ebben a dalban pedig zseniálisan váltakoznak a hangulatok. Annyira tökéletesen összeforrott minden, hogy nehéz erről bármit is megfogalmazni. Kicsit az elveszettség érzete jön át nekem, de annyi mást is írhatnék róla. Kicsit olyan érzés, mintha látnál valami csodálatosat, de nem tudnád szavakba önteni. Ott él benned, de nem tudod elmondani senkinek. Csak akkor értheti meg más is, ha ő is hallja, ha ő maga is átéli ugyanezt.Egyébként a Radiance-szal az út is folytatódik, a harmadik percben már elfogadjuk az értelmezhetetlent, majd a negyedik perc kezdetén érkezik a csúcspont, és szállunk, szárnyalunk az univerzumban szebbnél szebb képeken keresztül. A vége meg olyan, mintha belépnénk a Mennyországba...
Az album utolsó harmadába érkeztünk. A Far Away-ről rögtön sokat lehetne írni. Önmagában hallgatva egy nehéz dal, fájdalmas refrénnel, így az album részeként pedig a vágyódás szimfóniája. Amikor az utunk alatt újra elgondolkodunk, és valamin elmerengünk. Alapjaiban véve egyébként az első három perc olyan, mintha az elérhetetlent kergetnénk, azután pedig mintha megjelenne egy kis reménysugár, feltűnne ugyanannak a csillagnak a képe, mint amelyik a Sentient-ben megszületett. Ez olyan kis kép, ami talán csak bennem él, mindenesetre ez is újra és újra előjön, amikor meghallgatom a dalt.
Az idáig megtett út egyrészt nehéz volt, de ami biztos: gyönyörű és csodálatos. Az album olyan helyekre vitt bennünket, ami az emberi kifejezés határán túl van. Nem lehet leírni. És minden alkalommal ezt adja, egyszerűen hatalmas anyag.
A tizedik-tizenegyedik tétel már a végső katarzis, a leírhatatlan, a megfogalmazhatatlan zenei képe. Előbbi az Eternity c. dal harmadik része, a teljes eggyéválás a végtelennel. A pillanatnyi idő, amikor a lélek elér a megoldáshoz, amikor mindent megértünk. A Cries On the Wind pedig mintha a sors, a beteljesedés dala lenne. Ott van benne a végzet (baljós felvezetés), a kitörés, majd a halk levezetés, ami végtelenül szomorú is. Mint amikor minden egyensúlyba áll, és hatalmas erő szabadul fel. A végső katarzis, melynek örvényéből már nincs visszaút...
A legutolsó állomáson is túl vagyunk. Az Ascension zárja az albumot, mely tökéletesen tükrözi egy út végének képét. Hogy mi vár az út végén, az tőled is függ. Maga a lemez lélekben önmagában is átvisz a örökkévalóságon, de amik megfogalmazódnak benned az út végén, azok a saját gondolataid. Hogy hova jutsz el, azt valószínűleg örökké magadban fogod tartani. Számomra nagyon sokat jelent ez az album, és annyira óvatos vagyok vele, hogy önmagában alig hallgatok róla dalokat. Egy-két havonta előveszem, és egyben teszem fel ezt a csodát, hogy újra eggyé váljak a világmindenséggel, hogy lássam azokat a gyönyörű képeket... Egy lemez, amely ilyen gondolatokat tud kiváltani az emberből, egyértelmű klasszikusnak számít. Soha nem gondoltam volna, hogy lehet ekkorát alkotni.
Azóta az Anathema már változott, és később is készített hatalmas anyagokat. Az Eternity albumuk örök kedvencem lesz, és nem hiszem, hogy valaha bármelyik zenekar is képes lenne ugyanilyen tökéletes művet készíteni. Hiszen egyértelmű: az Anathema Eternity című lemeze a végtelenség kifejezése zenében.
Dalok:
1) Sentient
2) Angelica
3) The Beloved
4) Eternity (Part I)
5) Eternity (Part II)
6) Hope
7) Suicide Veil
8) Radiance
9) Far Away
10) Eternity (Part III)
11) Cries On the Wind
12) Ascension
(1996)
Rég írni akartam már az Anathema Eternity című albumáról. Nem csupán azért, mert személyes (és talán örök) kedvencem, hanem mert ha egyetlen lemezt ki kellene választanom az eddig ismertek közül, ez lenne az, amelyet szeretném ha minden ember hallana a világon. Nem csupán a rockzene kedvelői, mindenki. Megmondom őszintén, szerintem jobbra fordulnának bizonyos dolgok.
Sok előadó megpróbálta visszaadni zenében a végtelenség érzetét, és több remek ilyen lemez is készült, az Eternity azonban a legjobb és a legegyedibb ilyen mű. Én magam tavaly júniusban ismerkedtem meg vele, tulajdonképpen teljesen átfogalmazott bennem minden olyan gondolatot, ami magához a zenéhez, mint művészi kinyilatkoztatáshoz kapcsolódott. Persze nem azt mondom, hogy innestől legyen mindenki Anathema rajongó, (sőt, jobb ha nem válik divattá, bár ez a fajta zene nem is tudna szerencsére), de az Eternity-t legalább egyszer hallania kellene mindenkinek.
Teljesen elemezni nem lehet, mert tényleg a végtelenség értelmezésével érne fel. Még ha most ez túlzásnak is hangzik, később kiderül, hogy valóban így van. Amikor először hallottam csak bámultam, hogy lehet ilyet zenében alkotni...
Szóval, kanyarodjunk vissza a Földre, és nézzük az előzetes információkat (amit mindenki megtudhat zenés oldalakon): az Anathema doom metal-lal kezdte (a megnevezés nagyon eltalált, végzetről, szépségről, halálról szólnak a dalok), majd két lemez után (Serenades, The Silent
Enigma) az 1996-ban kiadott Eternity-n elérték a megfogalmazhatatlant, a tökéletest. Magában a zene stílusában itt is felfedezhető doom metal, de már keveredik gothic / atmoszférikus hangulatokkal, az ének pedig a hörgésről tisztára váltott.
A Sentient című intro után 11 szerzemény szárnyain utazhatunk keresztül az univerzumon, és ha eddig talán féltünk a haláltól, vagy megrémisztett minket a végtelenség értelmezése, ezen album meghallgatása után teli leszünk reménnyel, és energiával. Érezteti, hogy nem vagyunk egyedül, ugyanakkor a fő téma végig az az univerzum, amiben létezünk.
Szép lassan indul be az anyag, a Sentient első másodpercei olyanok, mintha a születést írnák meg zenében.
Minden élőlény első pillantásait világunkban, vagy éppen egy csillag születését, minden anyagét a végtelenségben. Fél perccel később már teljesen kibontakozik az intro, mely csodálatos felvezetés a végtelenségben való utazás előtt.
Az út az Angelica-val indul, a már említett fő téma mellett ez a szerzemény a szerelmet, mint legmélyebb emberi érzelmet önti dalba. Fájdalmas, de ugyanakkor gyönyörűszép is. A The Beloved ugyanúgy rengeteg érzelmet hordoz magában, néha lassabb, néha pedig kitör, ábrázolva ezzel a "minden-energiát", ami csakis így nevezhető. Ezekre a bizonyos világot mozgató energiákra nincs tudományos magyarázat, visszaadni ezt zenében pedig csak nagyon kevés dal tudja. A negyedik tétel már teljesen beszippant, ez a három részből álló Eternity-dal első darabja. Végig utaztat, mintha mindentől függetlenül szárnyalnál az univerzumban, és olyan dolgokat látnál, mint még azelőtt sohasem. A dal közepén és végén újra-újra felbukkan egy olyan erős tempó, ami katartikus élményt kínál. Bár az elejétől kezdve lehet érezni, hogy a többszöri visszafogás után biztosan ki fog szakadni, de mégis meglepetésként ér. Zseniális. Az ezt követő második rész ugyancsak nagyon sokat jelent: mindig úgy képzelem el, hogy valahol, a végtelenség közepén (ami elméletileg nem létezik) ez szól. Átvezető jellege van, mégis a legmélyebb gondolatok itt jönnek elő az emberben. A végén hallható "destiny-infinity-eternity" szavak pedig nekem egy kaput szimbolizálnak, és a Hope kezdetén teljesen elnyel bennünket egy olyan érzés, amit már én nem tudok szavakkal kifejezni. Mélyen vagyunk, a csodálat képei rajzolódnak ki előttünk. A Hope verzéi tökéletesen éreztetik ezt a hangulatot, a refrén pedig maga a világfájdalom, mégis él benne a remény. Itt a szöveg alapján a következő gondolatok fogalmazódnak meg bennem: egyrészről ott a reménytelenség a haláltól való félelem kapcsán, de maga a remény jelei is felfedezhetőek, hogy talán nincs azzal vége, és talán majd mindent megértünk. Talán a halál után is élni fogunk... Felkavaró tétel ez, mely után pont jó helyen érkezik a Suicide Veil. Az első két és fél perc megnyugtató, majd jön
egy újabb kitörés kicsit lassabban, mélyebben és végül szép csendben zárul a dal, felkészítve bennünket az út hátralevő részére.
Radiance. Eddig utazásról, érzésekről, energiáról írtam, ebben a dalban pedig zseniálisan váltakoznak a hangulatok. Annyira tökéletesen összeforrott minden, hogy nehéz erről bármit is megfogalmazni. Kicsit az elveszettség érzete jön át nekem, de annyi mást is írhatnék róla. Kicsit olyan érzés, mintha látnál valami csodálatosat, de nem tudnád szavakba önteni. Ott él benned, de nem tudod elmondani senkinek. Csak akkor értheti meg más is, ha ő is hallja, ha ő maga is átéli ugyanezt.Egyébként a Radiance-szal az út is folytatódik, a harmadik percben már elfogadjuk az értelmezhetetlent, majd a negyedik perc kezdetén érkezik a csúcspont, és szállunk, szárnyalunk az univerzumban szebbnél szebb képeken keresztül. A vége meg olyan, mintha belépnénk a Mennyországba...
Az album utolsó harmadába érkeztünk. A Far Away-ről rögtön sokat lehetne írni. Önmagában hallgatva egy nehéz dal, fájdalmas refrénnel, így az album részeként pedig a vágyódás szimfóniája. Amikor az utunk alatt újra elgondolkodunk, és valamin elmerengünk. Alapjaiban véve egyébként az első három perc olyan, mintha az elérhetetlent kergetnénk, azután pedig mintha megjelenne egy kis reménysugár, feltűnne ugyanannak a csillagnak a képe, mint amelyik a Sentient-ben megszületett. Ez olyan kis kép, ami talán csak bennem él, mindenesetre ez is újra és újra előjön, amikor meghallgatom a dalt.
Az idáig megtett út egyrészt nehéz volt, de ami biztos: gyönyörű és csodálatos. Az album olyan helyekre vitt bennünket, ami az emberi kifejezés határán túl van. Nem lehet leírni. És minden alkalommal ezt adja, egyszerűen hatalmas anyag.
A tizedik-tizenegyedik tétel már a végső katarzis, a leírhatatlan, a megfogalmazhatatlan zenei képe. Előbbi az Eternity c. dal harmadik része, a teljes eggyéválás a végtelennel. A pillanatnyi idő, amikor a lélek elér a megoldáshoz, amikor mindent megértünk. A Cries On the Wind pedig mintha a sors, a beteljesedés dala lenne. Ott van benne a végzet (baljós felvezetés), a kitörés, majd a halk levezetés, ami végtelenül szomorú is. Mint amikor minden egyensúlyba áll, és hatalmas erő szabadul fel. A végső katarzis, melynek örvényéből már nincs visszaút...
A legutolsó állomáson is túl vagyunk. Az Ascension zárja az albumot, mely tökéletesen tükrözi egy út végének képét. Hogy mi vár az út végén, az tőled is függ. Maga a lemez lélekben önmagában is átvisz a örökkévalóságon, de amik megfogalmazódnak benned az út végén, azok a saját gondolataid. Hogy hova jutsz el, azt valószínűleg örökké magadban fogod tartani. Számomra nagyon sokat jelent ez az album, és annyira óvatos vagyok vele, hogy önmagában alig hallgatok róla dalokat. Egy-két havonta előveszem, és egyben teszem fel ezt a csodát, hogy újra eggyé váljak a világmindenséggel, hogy lássam azokat a gyönyörű képeket... Egy lemez, amely ilyen gondolatokat tud kiváltani az emberből, egyértelmű klasszikusnak számít. Soha nem gondoltam volna, hogy lehet ekkorát alkotni.
Azóta az Anathema már változott, és később is készített hatalmas anyagokat. Az Eternity albumuk örök kedvencem lesz, és nem hiszem, hogy valaha bármelyik zenekar is képes lenne ugyanilyen tökéletes művet készíteni. Hiszen egyértelmű: az Anathema Eternity című lemeze a végtelenség kifejezése zenében.
Dalok:
1) Sentient
2) Angelica
3) The Beloved
4) Eternity (Part I)
5) Eternity (Part II)
6) Hope
7) Suicide Veil
8) Radiance
9) Far Away
10) Eternity (Part III)
11) Cries On the Wind
12) Ascension
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!