Ülök a sötétben,
Egy utolsó mélyet lélegzem,
Körülölel a homályos színtelenség,
Fojtogat a békétlenség,

Kavarog bennem a kitörni készülő düh,
De nem nyitom szóra ajkam, bár a láng nem ül,
Legszívesebben, megfojtanám a mérgem,
S a vízbe hajítanám egy stégen,

Legszívesebben, én döntenék az utolsó lélegzet felett,
S akkor végleg kiönthetném szívemet,
A fekete végtelennek, ő megértené,
S szívem majd újra aranyra festené,

Vad vihar tombol bennem, s az ablakon kívül,
Emészt egyre csak belől,
Tekintetemben a lángok lassan kihunynak,
S így talál rám a pirkadat,

Már nem haragszom, csak nyugodtan alszom,
Arcom a fény fele tartom,
S édesem megsúgom,
Te voltál az utolsó pillanatom..

Hófehér kezem testem mellett hever,
Égdörgés és vihar pusztított el,
Nem adhattad meg a csillagokra a választ,
Utolsó lélegzetemmel, elleheltem magam körül mindent, ami fáraszt..

Csöndben eltűntem, hogy senkit ne zavarjak,
Lassan parázslott szememben a pillanat,
Halkan tűnt el arany színe bőrömnek,
Homályba kergettem minden bűnömet.

2006. május 11.