Lüktet, egyre csak lüktet,
Hevesen, ahogy vért keringet,
A mellkasomból kitörni készül,
Egekben a pulzusom minden elkékül,

Mindent bársonyos kék sző át,
Futnák, elszaladnák,
De a lábaim nem hagyják,

Kitörni készül a vörös vulkán a mélyből,
Minden élőlény menekül a tüzes eső elől,
Mentik a menthetőt, az életük,
Kockázatot vállalnak, az éltük mindenük,

Szétzúznak mindent maguk körül,
A pusztítás istennője minden lépésnek örül,
Nem kell ölnie, gyilkolnak helyette,
Pedig ő csak a pánik csíráját vetette a földbe,

Kikel a csíra életre kel,
A föld belsejében lüktet, erőt így nyer,
Átformálja a nyugodt arcokat,
Minden boldogság, minden öröm így lesz csak karcolat,

Melyet a bolond váj a cellája falába,
Bele nem törődve ilyen sorsába,
Tombol és őrjöng, önmaga falai közt,
Rombol és zúz, fogolyként őrzött,

Mint minden lélegzetvétel egy-egy pillanatra a tüdőben,
Tombol, rombol, ha erőt nem nyer,
S üvölt a világ békéjébe,
Harcolj, küzdj az őrültségbe!!!

Tépd szét a láncokat, melyek normálissá tesznek,
Légy őrült, érts meg, mit ők nem érthetnek,
Szakítsd szét a csöndet, sikíts a magányba,
Te legyél az őrület magányos bálványa,

Légy a szellő, mely elhozza a szürke eget,
Légy a vár melybe elmenekülhetek,
Legyél a nyugalom megrontója,
Legyél a könnyeim tava, vagy folyója...

2006. április 20.