Szomorú vagyok, mert nem úgy sült el,
A puska a homokparton hever,
Sírógörcs fojtogatja torkom,
A boldogságom visszakapni akarom!

Egyszer én is eltűnök, mint a fényesség a horizonton,
Egyszer eltűnik testemről minden maradandó nyom,
Legközelebb, majd jól célzok,
El fogom érni, mit akarok,

Most eljátszom a kaktuszt, de önmagam szúrom,
Töviseimet pengékként bőrömbe állítom,
Vérzik a szívem, belehalt a félelembe,
Belehalt a lelkem az önzetlen önzőségbe,

Lehet, hogy mindig mellényúlok, amikor igazán kell,
Kell a boldogság, s a halál is kell,
Egyszer a halál lesz a boldogságom,
S boldog leszek, hogy meglelt a halálom,

Apró fénykockán imbolyog szívem egy drótra szúrva,
A fénykockát száraz virágszirom borítja,
Nem akarom a semmit, nem akarok semmivé lenni,
Csak az ágyam puha melegébe szeretnék elbújni,

Nem akarok többé hazudni, magamnak, s másoknak,
Nem akarok megfelelni az álmosolyoknak,
A szívtelen embereknek szívet adnék és fényt,
De magam sem találom, elviselhetem-e tényt?

Egyik perc megölel, a másik nem,
A harmadik csak bánt és tönkrement,
Minden olyan kusza és összekavart,
Minden hamis szó összezavart..

Könnyeimben fürdetem fáradt testem,
Mindenem elernyesztem,
Majd nem veszem észre, hogy a sós cseppek,
Minden percben elvesznek egy lélegzetet,

Csak a fényben táncoló édes estét figyelem magamban,
S a vízbe egyre beljebb csúszom,
A hajam is hullámzik a vízzel,
Elalszom, s majd soha többé nem ébredek fel....

2006. április 15.