Azok a tükörben csillogó szemek,
Ismét csak hazudnak Neked,
Megtévesztő, tétova pillantásod,
A fájdalmas magányt rejtő palástod,

Olyanná válsz, mint a korán kelő cserebogár,
Felébred, mosolyog a világra, de visszhangot nem talál,
Csak kiül némán a padka szélére,
S ha jön egy autó, odaveti magát elébe.

S mire magadhoz térsz, a tavaszt, majd új, s újabb követ,
Csak nézel ki magadból, s rugdalod az utadba akadó kopott követ,
Fakó lesz a nap, s fakó lesz az ég is,
De kis világod pörög szüntelen benned mégis.

Megáll az idő, megfagynak a vízcseppek, amint bőrödhöz érnek,
Még a mosolyok, az élettől egy örök pillanatot kérnek,
S a pillangók, s minden boldogság odavész,
Körülpásztázod környéked bágyadt tekinteteddel, befedi tested a penész,

A ragyogó nappalok éjszakává válnak,
S uralkodók lesznek a földön az árnyak,
Te leszel a királynőjük, ó Árnykirálynő,
Kinek szíve helyén nincs más csak egy hideg kő.

2006. április 05.