Újabb elmúlt szombat, s
Elmúlt vasárnap,
A gondolatban meghalt
Újabb pillanat,

Sötétségben elbújt félelem,
Eltűnt, megölt szétszakító érzelem,
Érzéketlenné vált két kezem,
Szorítom torkom, visszatartom lélegzetem,

Vajon milyen lehet önnön kezünk által,
Nyugalmat találni a másvilággal,
Elmúlt önmagunkkal soha nem törődni,
Elmúlt szerelmeink érzései közt őrlődni?

Csak nézni a cseppeket, a vörös foltokat,
Legalább egy kis színt adok ennek a világnak,
A testemből, Én neveltem, Én őriztem,
S immár a mámé lett az életem,

Bejutok minden repedésbe,
Mindenhová belopózok, az éltetekbe,
Tönkreteszek mindent, s rombolok,
S többé már nem csak a falak között tombolok.

Elfújom a tüzet, inkább fázom,
A fagyban az út szélén a történést várom,
S égő arccal emlékszem arra a napra,
Mikor mégis meghaltam egy pillanatra.

2006. március 12.