Emlékképeink vissza-visszahúznak,
Mégis ők jelentik értelmét a múltnak,
Egy elfeledett szerelem, elfeledett érzés,
Ki lehetett ő, nem emlékszem, fejemben visszhangzik a kérdés.

Emlékszem, ő volt az, akinek a szíve összetört,
S vele együtt az én szívem is, néha az érzés, s a képe szemeim előtt alakot ölt,
Sok éve volt már, elfeledett régen,
Én is őt, de olyan eleven minden ott azon a képen,

Szinte érzem, hogy szívem hevesen kalapál,
Mikor bőre bőrömhöz ért,
Akkor számomra nem volt játék,
Sokat, nagyon sokat ért.

A boldogság is sokszínű, mint a szerelem,
Őt és másokat is másképpen szerettem,
Csak a könnyes szem, és a képek, amik rá emlékeztetnek,
Minden emlék része ennek a magányos életnek.

Csak élünk és elmúlunk, ennyi a szerepünk,
Sok-sok ember életében pár pillanatig, vagy évekig részt veszünk,
S időről időre, a végtelen oltáránál
Rájuk emlékezünk.

2006. március 07.