Néha igazán sajnálom,
Hogy azokból a gondolatokból,
Melyek szívemben születnek,
Sokszor nem marad semmilyen nyom,

Pedig nyitott könyv vagyok, egy szívnek,
Félek mindig egy sort elveszítek,
S majd hosszú percekig keresem magam,
Hova is rejtettem az eltűnt gondolatom, szavam,

Tisztán, s nyugodtan fekszem
Újra a világban, s magamban kételkedem,
Megint egyedül vagyok,

Most fáj kicsit,
Ez most kiszakít,
A mámból,

S tudom, ez is átmeneti,
Mint minden, s nem eredeti,
Kócos hajam a párnára vetem.

Levetem a nap piszkolta göncöket,
Egyszer élvezném, ha szűzen keltene a kikelet,
Évaként,

S nem kéne a világgal törődnöm,
Nem kellene a magányomon őrlődnöm,
Megint, egyedül.

Elmondok egy imát, itt bent,
Suttogok, csak ők hallják fent,
Az égiek.

Angyalokról mesélek,
S imámban arra kérlek,
Hadd gyúljak lángra ismét.

Hadd lobogjak olyan kitartóan, s tüzesen, mint a Nap,
Bárcsak gondtalan lenne minden nap,
S eléghetnék.

Nem fekete porrá válni vágyok,
Belőlem éledjenek azok a lángok,
Belőlem szülessenek,

Segítsenek útra kelni,
Az ismeretlent felfedezni,
Forró télben.

Mert amíg a jégcsapok olvadnak,
A lángok el nem marhatnak,
Mert a jég nem ég,

Hát ismét csak az üres sorok maradnak,
S a fáradt ajkat elhagyó szavak
Suttogása a szélben.

2006. március 02.