Kezdem már unni magam,
Mindenhol ott magasodik a falam,
Minduntalan beleütközök egy-egy lépés során,
Kábult vagyok ahelyett, hogy büszkén bámulnám,

Bálványoznám, hisz Én építettem,
De talán mégis egy szörnyet neveltem,
Egy hitványságot, mely senkinek nem kell,
Pedig csak egy szóval meg lehetne gyógyítani: a szeretettel,

Egy tiszta csendes pillanattal,
Egy békét hozó simítással, egy olajfa ággal,
Még sok idő van hátra, hogy küzdjek,
Hogy a falamból pár sort ledöntsek,

Vagy építsem tovább a saját kalitkámat,
Önmagam által épített magán zárkámat,
S ha ledöntöm, majd a fény falja fel a sötétségem,
Lángok marják majd el szívem,
S elégek a gyönyörűség tüzében,
S napfényként hullámzok majd az égen.

2006. március 01.