Mikor nagyon magányos vagyok,
Kezembe képzelek egy csillagot,
Magamhoz szorítom, megölelem,
S mint eddig kiket szerettem, szívemhez közel engedem,
Könnyeimet felszárítja, mert tudom,
Hogy ismét szebb lesz a holnapom,
Mert holnap újra felkel a Nap,
Arcán mosollyal, kedvesen megsimogat,
Fáradt arcomról a fájdalmat, s magányt letörli,
S a kedvenc dalomat énekli,
Melyet nagyon szeretek, s akkor dúdolok,
Amikor magányommal egyedül maradok,
S tudom, majd újra, s újra felkel a Nap,
Rám mosolyog, s megsimogat,
Mert tudom, sosem lehetek egyedül,
Nem lehetek az, aki magányosan hegedül,
Mert a virágok mindig nyílnak,
A reggel mindig virrad,
A mosoly mindig megtalál,
S a bánat mindig tovaszáll.

2006. február 09.