Nem tudom, hol kezdjem,
Elmeséljem-e a történetem,
Fájdalomról és csalódásról,
Egyszerű emberi gyarlóságról.

Te vajon valaha megérted-e?
Amit e sok szó mondani szeretne,
Nem szerelem, de bonyolult ügy,
Elfeledhetetlen, mint a fán elsőnek előbújó rügy.

Találkozásról és elválásról mesélnek,
Ez úgy gondolom mindennapos történet,
Szabad-e feledni hazudtoló szavakat,
Szabad-e megbocsátani azoknak?

Te lehetsz az ki talán megérti,
Érezheted-e? Nem lehet remélni.
Egy olcsó kis szóval elintéznéd: Értem.
De hogy? Nem érezheted, mit éreztem!

Túl sok jelentőséget tulajdonítok neki,
Már egész elhittem, hogy talán érdekli,
De csak az önmaga világát éli,
Hogy megérteném valaha? Nem reméli!

Csak bolyong némán, csendesen,
Nem sejti, hogy titkon meglesem,
Virrasztok, ha rémálom gyötri,
Én voltam úgy érzem, ki álmait őrzi.

Ő az, igen, nem is tudod, ki is,
Nem érted, vagy mégis?
Nem tudom, hogy mosolyod igaz, vagy hamis,
Már nem tudom mi az, amit elhihetek, kétes ez is.

Ő sem hitt bennem, tudod?
Dehogy, csak gondolod.
Olyan naiv vagy, mint Én voltam,
Majd Te is ott fekszel eltiportan.

Nem értené meg, tudom, érzem,
Ő is tudta, s érezte, hogy lassan magam kivégzem,
Nem állított le, végignézte,
Könnyebb volt utólag mondani, mit látott nem értette.

Sajnálom, milliószor sajnálom,
De míg még tehetem, az utolsó csepp levegőm elhasználom,
Már erőre nem kapok soha,
Csak, ha segít rajtam egy angyali csoda.

De ez már nem a Te ügyed,
Te éld csak úgy az életed,
Ahogy olyan igazán jónak érzed,
S a múltad majd elfeleded.

Nem állítalak le, nem mondom, ne tedd,
Hisz ez mind Te vagy, minden tetted,
Minden sóhajod, minden pillanatod,
Melyben folytonosan a nyugalmad kutatod.

Ha most megszólítanálak, csak mocskot szórnák Rád,
Nem nyitom ígyhát ajkam, belül marad minden vád,
Ezeket majd összezúzzák az idő kerekei itt belül,
S majd elfárad a harag is szítani, a láng elül.

Már tudod milyen nem együtt lélegezni,
Milyen egyedül, a barátságunk nélkül létezni,
Én is érzem, gondolom azt, mint Te,
Csak a világot, s Téged látlak más színbe.

Megint elbúcsúzok, sokadjára,
Kicsit sötétebb lett a félhomályban,
Csak leülök, s figyelem a körülöttem zajló nyüzsgést,
Már csak a saját lélegzetem zaját hallom, a furcsa dübörgést.

2005. december 27.