Néha egy kedves szó is elég ahhoz, hogy elhiggyünk bármit,
Hogy ne lássuk a gonosz mosolyát annak, aki csábít,
Néha győzködni kell magunkat, hogy elhiggyük az igazat,
Hogy ne lássunk helyette hamis szavakat.

Néha nem hiszünk abban, miért nemrég küzdöttünk,
S később úgy érezzük magunk ellen vétettünk.
Néha csak egy dallamból tudjuk, mi szól nemsokára,
S érezzük már az ütemet, táncolunk bizonytalanul meg-megállva.

Néha elhisszük, amit a szívünk súg, de az eszünk nem hiszi,
S fájdalmaknak a lekünket kiteszi,
Néha változtatnunk kell a sorsunkon,
Hogy az életnek ne kelljen balféknek soroljon.

Néha le kell nyelnünk a fájdalmat, mit más okoz,
S elviselni, ahogy képzeletben felpofoz,
Néha vissza kell mosolyognunk a színjátékot folytatva,
Hiszen tudjuk, ugyan ilyen hamis az ő mosolya.

Néha pedig lépnünk kell, ha úgy érezzük, eltipornak,
Ha úgy érezzük lelkünkkel rútul elbántak,
Néha a könnyeinket szabadon kell engedni,
Hagynunk kell, segít a fájdalmat eltűrni.

Néha el kell fogadjuk, amit a sors előre megírt,
Szomorúan elfogadni a szomorú hírt,
Néha ki kell állnunk az igazunk mellett,
Ha másnak ez nem is nagyon kellett.

Néha azért eltöprenghetnénk, mit miért teszünk,
Hogy igazán szeret-e még a szerelmünk,
Néha másnak is kell hagyni, hogy érezzen,
S nem a saját akaratunk ráerőltetni, egész véletlen...

2005. november 29.