Mind félünk valamitől
Sokszor elmenekülünk egymás elől
A félelem látszik a szemünk tükrében
Ő már ugrott mikor odaértem.

Nem tudtam a kezem nyújtani felé
Pedig éreztem, megérdemelné,
Hogy az utolsó percben ott legyek mellette,
Akkor is, ha arcomat soha sem ismerte.

Sikítok utána, de a hangom nem fogja meg,
Nehogy elnyelje a Szörnyeteg,
Gonosz mosolyát a mély rám villantja,
Az ő karjaiba fog esni az ég egy csillaga.

Tehetetlen vagyok, már tudom, látom,
Megérkezett végre, teste körül az embereket számolom,
Bámulják, talán még nem láttak ilyet
A lelke elhagyta a visszahúzó testet.

Ahogy szomorúan lefelé nézek és siránkozom,
Hűvös szellőt érzek az arcomon
Felnézek és meglátom őt,
Immár boldog, rám mosolyog, érzem a különös erőt.

Megöleli szívem, már szabad,
S az ég felé száll, ott már rácsokba nem szalad,
Én is megkönnyebbülök, s a könnyeim letörlöm,
S folytatom a mindennapi robotom itt, a Földön.

2005. november 13.