Narancssárga levelek úsznak a vízen
Ellibbentek, amikor a pocsolyába léptem
Menekültek a zúzó erő elől
Féltem, hogy a harag belőlem előtör.

Amint rá gondolok, elfog az az érzés
Amit a gyilkos érez, amikor az áldozatához ér a kés
Egy mozdulattal véget vethetne az életének
Nem teszi, fél, hogy nem bánja, meg amit tett.
Csak nézi némán, ahogy kiélhetné erejét a prédán
A percek gyorsan telnek és még semmit nem tett.
Elengedi szabadon, hogy aztán újra elkaphassa,
Játszhasson vele, mint az egérrel a macska.
Nevet, amikor megpróbál elmenekülni
Majd elindul utána, így még utol tudja érni.
Ezt megjátssza párszor, senki nincs aki rászól,
S végül túllép a határon, amit az ép ész már nem határol,
És véget vetett a szenvedésnek,
Nézi, ahogy a vér eleredt
Áldozata a földön hever bénán
A gyilkos nézi őt kábán.
Megkapta, amit akart végre
Megölted őt, az uralomnak vége.
Megvárta, míg kihűl a test
Őrizni volt vágya, övé ez az est.
Hatalmat érez az ereiben elterjedni,
Mint egy édes kór, ami szép lassan megfertőzi
Az agyát, és az egész testén úrrá lesz,
Mostmár nem fél többet, senki tőle el már semmit nem vesz.
Megbízott benne, de magára hagyta
Képzeletben kéjesen hátbaszúrta,
Nevetett, de nem sokáig
Már nem bánthatja és ez mostmár jó így!

Felemelkedek a guggoló helyzetemből
Menekülök a gondolataim elől,
A gyilkos szemét láttam magamban
Pedig nézni a levélke csónakokat néztem, amikor kicsit elbambultam.
Megrázom a fejem, mert rájöttem,
A haragom és fölös energiám nem érdemli meg akinek életére rátörtem
Gondolatban, mint egy szörnyű vadász,
Pedig csak egy egyszerű ember vagyok semmi más.

2005. október 21.