Remegő ajkaimból pár szó tör csak fel,
Ne hagyj, kérlek, ne hagyj el!

De a szavak elszállnak, mint a puha fellegek,
Elrepült a pillanat, s én is úgy repültem volna veled,

Már nem látom, csak a felhő szárnyait,
Nem érezhetem forró ajkaid,

Nem csókolhatom derűs homlokod,
De egy szót még suttoghatok,

Neked,

Messzi szél simítja arcod,
Idegen fülnek hallatod hangod,

Idegen száj érinti testedet,
De a szíveden még ott vannak a sebhelyek,

Azok örökké ott lesznek,
S időről időre előtörekednek,

Elmesélik a mesét, a közös mesénket,
Elmesélnek mindent, ahogy én is másnak mesélek,

Suttognak a könnyről, és a boldogtalanságról,
Dalolnak az elkövetkezendő boldogságodról,

Éneklik a gyászt, mely feketíti múltad,
Éljenzik a fényt, mely gyilkosa a múltnak..

Csak egy pillanatot kérek, csak egy parányit,
Csak annyit melyen egy hang füledbe cikázik,

Elmondom hát neked vétkem,
A múltunkat soha nem feledem.

Csönd lett, s te rámnézel, szemedben kétely,
Elfordulsz, s azt mondod: Most menj el.

Összeszorítom ajkaim, s hátat fordítok,
S lelkem mélyén egy szót ordítok:

NE!!!!

De a csönd nem hallja néma sikolyom,
Hát legyen úgy, hogy ne halld többé hangom,

Mostmár büszkén szórom a képeket a szélbe,
Mostmár tudom, mindennek végleg vége,

Itthon vagyok, ahol mindig is voltam,
Immáron nincs többé szennyes múltam,

Majd leülök, s én is múlt leszek,
S majd boldogan ébreszti lelked a kikelet,

Akkor már nem létezek, sem másnak, sem neked,
Elbúcsúztam, hát végleg Ég Veled!

2006. július 31.