Szürke felhők sorakoznak az égen,
S a múltamon gondolkozom éppen,
A padon ülve fogtad a kezem,
Mindenki csókjában a múltat keresem,

A lapra karcolt betűk sorai közt,
Szemed színe, s minden porcikád alakot ölt,
Öleltelek, magamhoz szorítottalak,
S mikor nem kellett volna, a szakadékba taszítottalak,

Mikor nem hiányzott, egyedül ültem,
A padon, sírástól kimerülten,
Fáradt pilláimon át néztem a tavat,
Sirattam hiányodat,

Bolond voltam, hogy elengedtem kezed,
Bolond vagyok, hogy azóta sem feledem neved,
Bolond leszek, ha magamból száműzlek,
Bolond leszek, mert magamban őrizlek,

Napsütés jön, s éjjel a csillagok,
S én egyre fáradtabb vagyok,
Csöndesen sétálok a parton,
S egyetlen képed a kezemben tartom,

S mint a múlt képei,
Egyszerre az is porrá válik,
S mint a hold színei,
A por kis csillámokként világít,

Arcomba süt, vakító fényként élt,
Feledném, szívemből száműzném ezt a lényt,
Elfeledném a múlt suttogását,
A tó csillogását,

Elfeledném a könnyeket,
S a darabokra tört reményeket,
Elfeledném az üvöltő csöndet, mely szívem mérgezi,
Elfeledném a magányt, mely szárnyaim fékezi,

Csapzott szárnyaim így hátamnak feszülnek,
A bántó láncaim távol nem engednek,
Fojtogatnak, kínzóimként ártanak,
Áldozata leszek saját korbácsomnak,

Szebb napot, szebb holnapot,
Szebb jövőt, s mindig szebb évszakot,
Szebb virágokat, melyek sírodra nőnek,
Szebb emlékeket minden elfeledett sírkőnek!

2006. július 02.