Hajnali ég fátyolán lebegek,
szavaim aranyba márott virágfejek.
Hangom tiszta nedvét átszűri fényed,
könnyű pára szárnyán hozzád emelkedek,

Nem az évek faragnak, csak a látszat,
képzeletem sistergő madárhad.
Mozdulatom vésem puha törzsedre,
léted számomra szűntelen varázslat.

Távoli robajjá csendesül az óhaj,
saját birtokomon nem lehetek tolvaj.
A tudat,hogy vagy tápoldat nekem,
csak torómon ül egy keserű sóhaj.

Hiába rándul a szenvedély lánca,
lépésem magányos vándor tánca.
A semmi kútjába zuhan arcom,
győzni akar rajtam az idő vastagsága.

Alkony ráncaiba gyűrődik álmom,
lassú fuldoklás minden kívánságom.
S míg magammal felesel a harcos értelem
homályba száradok egy fonnyadt virágszáron.