Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Maarm
Alkotások száma: 8
Regisztrált: 2009-08-17
Belépett: 2010-04-10
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (6)
-Egyéb prózai alkotások (1)
-Versek (1)
Feltöltve: 2009-09-05 20:50:21
Megtekintve: 2361
A Kazinczy-gén
„A lány az Intercityn utazva ketcupos pizzát evett kóla light-tal, miközben MP3-mal a fülében speed metalt hallgatott és egy IQ-tesztet töltött ki.” Kazinczy Ferenc ebből az idegenszavakkal ugyancsak feldúsított mondatból bizonyára csak azt a néhány alapszót értené meg, ami mindenki számára evidens. Ez a pár alapfogalom már jó ideje tősgyökeres tagja nyelvünknek, ám felmerül a kérdés, miért nincs magyar megfelelője a többi idegen eredetű szavunknak? A szavak magyarosítására manapság nem igen látunk példát. Viszont annál inkább észlelhető egyfajta passzív viselkedés a társadalom részéről. A beáramló külföldi szavak melegágyává lettek az USA-nál kisebb hatalommal bíró nemzetek. Mostan használatos kifejezéseink jó része az amerikanizálódás, ismertebb nevén a globalizáció korszellemének melléktermékei. A különböző szakterületeken, a köznyelvben egyaránt megtelepednek a tengerentúlról beszállingózó fogalmak, a kérdés csupán az, meddig maradnak, milyen változásokat generálnak a nyelvhasználatban, mennyire marad egységes a magyar nyelv, illetve a nyelv mely szektoraiban érezhető leginkább az „elmagyartalanodás”, és kell-e, avagy lehet-e tenni ez ellen valamit?
A legtöbb esetben azért fölösleges az aktív védekezés, mert a szavaknak is van divatja. Schöpflin Aladár a Nyugat 1933-as számában megjelent cikkében épp ezt a gondolatot fejti ki: „A szavaknak is van divatja. (…) Ezen a ponton nem fenyegeti a nyelvet semmiféle veszedelem. Jönnek bele alkalmatlan vendégek, akiket az egészséges szervezet kiutasít.” Zenei területen maradva általánosságban elmondható, hogy a bakelit lemez még jelentéssel bír a többség számára. Azonban a szó ismerete nem egyenlő a használattal. A CD, az MP3 szó nagy eséllyel többször hagyja el – elsősorban a fiatalok – száját. Az új generáció egyúttal sokkal nyitottabb az új szavak átvételére, s ezzel a megújulással egyértelmű, hogy mind kevesebb az aktív szókincsükben a régiesebb, archaikusabb megnyilvánulás. Ám véleményem szerint nem érdemes foggal-körömmel ragaszkodni a régies nyelvezethez, ugyanis nem az a célja a nyelvnek, hogy egy helyben stagnáljon, hanem – mint minden másban is – a megújulás teszi széppé, és élővé. Ha egy nyelv nem tud megújulni szókincsileg, és nem alkalmazkodik az élet szükségleteihez, előbb-utóbb holt nyelv lesz, egy padláson porosodó könyv, amit már senki sem akar forgatni. Kazinczy így ír erről Döbrentei Gábornak címzett levelében: „…minél kevesebb új szó, új frázis jő be beszédünkbe, annál hátrább maradunk a tudományban és a szépmesterségekben”

Szakszavak területén így nem érdemes különösebb erőfeszítéseket tenni egy-egy szó lefordítására, mert egyrészt nem kollektíven használják őket, hanem csak bizonyos tudományágak, másrészt a fejlődés előbb-utóbb úgyis hoz újabb kifejezéseket. Az egyes tudományoknak gyakran nem csak a szakkifejezéseik a meghatározottak, hanem van hivatalos nyelvük is – például az orvosi irodalomnak és szakmának momentán az angol -, ami a nemzetközi kommunikáció, a globalizálódó tudomány szolgálatára lett kiválasztva. Ezért nincs értelme minden országnak saját meghatározásokat megfogalmazni, mivel csak összekavarnának, félreértéseket okoznának a különböző nyelvű kifejezések. Ellenben a köznapi érintkezésben kötelező (lenne) a mindennapi ember egyenes, érthető, saját nyelven való tájékoztatása. Gyakran viszont ezt elfelejtik megtenni, vagy épp olyan módon teszik, hogy csak nagy sokára sikerül a hétköznapi embernek saját nyelvére fordítani, mit is jelent az adott szöveg, gondolok itt például egy elektronikai eszköz hiányos használati útmutatójára. A kereskedelem, a gazdaság világméretűvé válása, angolosodása azonban nem a kisebb népek nyelvének semmibevételével, hanem az eltérő nyelvtani szabályok felborításával, a helytelen fordítással zavarhatják meg leginkább az emberek – s különösen a fogékony ifjúság – nyelvérzékét. Ha már az újságban, boltokban is azzal kell szembesülnünk, hogy a melléknév a főnév után áll (pl.: fejes saláta egész), ne csodálkozzunk, hogy a jövő nemzedéke az eleve hibásan rögzült nyelvtani tudással olyan nehézkesen tanulja meg a gyakorlatban használni anyanyelvét. Úgy gondolom, Kazinczy „nagy titkának”, a „Jót, s jól” alapelvével legfőképp ez ellenkezik, mert az eszköz, a nyelv hibás használata hibás kommunikációt eredményez, s így akár egy nyelvterületen belül is „bábeli zűrzavart” okozhat.

Ugyanakkor nem csak a globalizáció és a fejlődés hozhat új színeket egy nyelvbe, hanem mindenkiben megvan egy kis darab „Kazinczy-gén”, amivel képes gazdagítani különféle szóalkotási módszerek folytán szeretett anyanyelvét. Itt is főként a fiatalok a zászlóvivők, akik ilyen módon szeretnének kitűnni a tömegből, illetve megteremtett szavaikkal próbálják kialakítani függetlenedni vágyó csoportjaikat. A kitörni vágyás, az egyéniesedés jelei szavaikon is felfedezhetők: műxik a teló, öri hari, mikor talizunk, cukker fülcsi, stb. Természetesen a fiatalok szókincse a technikai fejlődés, a reklámok, a felgyorsult élet hatásával párhuzamban alakul(t), így leginkább rövid szavak, jól csengő frázisok jellemzik, amik megkönnyítik, gyorsabbá teszik a kommunikációt is (e-mail, sms). Természetesen a diáknyelv nem jelent potenciális veszélyt nyelvünk egészére, hiszen – a szakszavakhoz hasonlóan – a nyelv elfogadott stílusrétegeibe tartozik, ezért nyelvünk része, akármilyen mértékben is változik. Diáknyelv mindig volt, van, és lesz. Ezért nem hiszem, hogy Kazinczyt különösebben zavarná a diáknyelv mai állapota.
Az idegen szavak – Schöpflin Aladár szavaival élve – először mint vendég kerülnek be a nyelvbe. Az emberek megértik, de érzik idegen voltát. Némelyik rövidesen eltávozik, másikuk megmarad és állandó lakos lesz belőle, de még mindig érződik rajta az idegen íz. Idő multával sok használat s a megszokásból folyó nélkülözhetetlenség révén honosítást nyer és szerves részévé válik a nyelvnek, senki sem érzi már idegenségét. Ebben a gyökeresedési folyamatban tagadhatatlanul nagy része van a kényelemnek, amelyről a nyelvtudósok már rég tudják, hogy nagyfontosságú nyelvalkotó tényező. Kényelmesebb dolog készen átvenni a fogalommal együtt az idegen szót, mint új magyar szót csinálni. S ha csinálnak is, kérdés, elfogadják-e mások is, holott az idegen szó készen kapott, egyszerűbb lenne élni a lehetőséggel. A nyelvi jelek mindig közmegegyezés által kerülnek be az egyes nép szókészletébe. Így egy új szó meggyökerezése a nyelvben erősen társadalomfüggő.
A nyelv tömegkommunikációs szinten való alkalmazásában a gondot nem a külföldi szavak jelenléte okozza – kivétel, ha akad rá helyesen képzett magyar megfelelő -, hanem a már említett szórend, a nyelvtani szabályok helytelen használata. Ez manapság olyan elhatalmasodó probléma, ami okot ad(hat) nyelvi sajátosságaink elvesztésének a félelmére. Bármelyik nemzet nyelvi felépítését úgy lehetne a legjobban elképzelni, mint egy lombos fát, aminek törzse a nép, és a belőle kihajtó ágak a nyelvtani szabályok. Az ágakon a levelek a nemzet szavainak feleltethetők meg. Természetes, hogy a levelek, mint a fa leglabilisabb részei, lehullanak, de helyettük újak hajtanak ki. A gondok akkor kezdődnek, amikor nyelvünket alapjaiban felejtjük el gondozni, ápolni, s a már meglévő, termékeny ágak helyett szabálytalan formában kinövő hajtásokon kezdenek el burjánzani a levelek. Az esztétikai képen ez ront leginkább, míg a jó helyre rakott levelek csak színesítik, gazdagítják a látványt.
Más megvilágításban felfedezhetjük a nyelv eszközvoltát. Azonban az eszköz semmivel sem ér kevesebbet a használati céljánál. Minden eszközt az ember teremt meg, így az eszköz hordozza készítőjének lelkét. A nyelv a legcsodálatosabb eszköz, mivel tömegek bábáskodhatnak megszületésénél, fejlődésénél. A kérdésben, miszerint a nyelv mikor keletkezhetett, szerencsére nem áll fenn a „tyúk vagy a tojás” dilemma, mivel logikus, hogy előbb kellett lennie egy gondolatnak, hogy azt a később létrejövő nyelvvel kifejezhessük. A nyelv tehát az emberben feszülő gondolatok kifejezésének eszköze. Az egyes emberben megjelenő gondolati kép átültetése a nyelv információtovábbító jelrendszerén keresztül valósulhat meg. De mivel minden ember másképp látja a világ dolgait, még a legprimitívebb gondolatról sem egységes a kép az emberi tudatban. Ezzel együtt a nyelv lehetőséget biztosít egy-egy gondolati tartalom sokrétű kifejezésére. Minél gazdagabb, cizelláltabb egy nemzet szókészlete, annál személyreszabottabban valósulhat meg az információ átadása. Mivel az emberi jellem hajlamos csak a célra koncentrálni, vagyis érzéseinek, gondolatainak célba juttatására fókuszálni, nagyon ritkán adódik olyan helyzet, amikor a cél megvalósításához használt, készen kapott, elemi fontosságú eszköz felépítésén, múltján, jelenén, esetleg jövőjén mélázna az egyes személy. Mert amit az embernek tálcán nyújtanak, azon nem érdemes rágódni, hogy s mint lett olyan, amilyen – gondoljuk sokan. Azonban az ember képes gondolkodás nélkül is, spontán alakítani a nyelv struktúráján. A médiában sokszor elhangzó divatos, külföldi kifejezések egyszer csak felütik fejüket a köznyelvben, a hétköznapi életben is. Egyszer csak „kibukik” a szánkon, majd utána egyre többet használjuk, megfontoltan is. Ámde én hiszek abban, hogy vannak, lesznek olyan emberek, akik tudatosan fogják pártfogásba venni a magyar nyelvet, amikor eljön az ideje az internacionalitás lecsengésének, és újra értékké válnak a nemzeti nyelvek a maguk különbözőségében.
A magyar nyelv egyáltalán nincs végveszélyben. Csupán aktivizálnunk kellene a bennünk rejlő Kazinczy-gént, hogy magyar nyelvünk ezen az erős, 14 millió fő alkotta törzsön ne vaduljon el, a szavak használatát illetően pedig Kazinczyt idézném: „Jól és szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmind.” Vagyis élnünk kell az új szavakkal, akár újonnan magyarosított vagy netán idegen szó, de nem szabad megfeledkeznünk az évszázadok során felhalmozódott szép magyar szavainkról sem, s legfőképp ezek tartópilléreiről, a magyar nyelvtani szabályokról. Úgy gondolom, a felgyorsult élet és a jelenlegi kedvező könyvkiadási helyzetek nagyon is kedveznek a magyar nyelv művelésének, ápolásának; minden aspektusból termékeny korszakban járunk. Rohanó világunkban a termelési láz a könyvek területén is megnyilvánul, persze, a nagy sietségben több nyelvi hibát is vétünk, a lényeg azonban az, hogy ezek a hibák ne rögzüljenek.
Korkövetelmény, hogy az épp aktualitásnak örvendő világnyelvet is beszéljük valamilyen szinten. Ezzel is csak nyelvérzékünket fejlesztjük, és mellette ráébredhetünk, milyen különleges nyelv birtokában vagyunk, milyen gazdag fogalomtárral rendelkezünk, mennyi összefüggés található nyelvünkön belül, illetve más nyelvekkel összevetve. Szerencsére az iskolákban lehetőség van saját nyelvünk fejlesztésére, ápolására, s mellette idegen nyelvekkel való ismerkedésre is. Úgy gondolom, Kazinczy joggal küzdött saját korában azért, hogy a magyar nyelv az őt megillető helyre visszakerüljön. Sajnálatos módon nem érhette meg nyelvünk hivatalossá tételét. Mindamellett, az anyanyelv oktatása kiemelt fontosságúvá vált, és ha most Kazinczy feltámadna, úgy gondolom, helyeslően bólintana a folyamatok láttán. Az anyanyelvi nevelés alapvető célja pedig az ismert Kölcsey-idézet szellemében fogalmazható meg: „idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig a lehetségig művelni kötelesség”.
Versenyre írtam.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!