Minden sóhajtás egy szeszély.
Sápadt homokról néz felém.
Csillogó szemekkel tekint,
Nekem, mint megmentőnek int.

Vérszín zsebkendőjében kín,
Gyűrött arcán egy-két csepp víz.
Rezgő csontjain lóg a bőr.
Szívébe szúrva, tompa tőr.

Lefetyelve nyeli a tűz,
Mit két kezével vadul űz.
Hessegeti az éhhalált,
Sóhajt s segítőt nem talál.

Talán egy-két nap és vége
Megöli az élet végre,
Fullánkot inakhoz helyez,
Mit ember, emberbe ereszt

Mint a szamár, egyirányba
Nézek s rohanok a halálba.
Egy ilyen, szebb életnek hitt
Valóból, mert senki nem segít.