Jákóbként tusázom, konok-szótlanul.
Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz!
De lassan jő az éjnek virradása,
Melyben eldől az élet- és halálharc.

Rút vagyok. Gyarló. Bűnös és igaz.
Oltárod leszek ezen a helyen,
Csak jussomat, az ősit, emberit
hadd érintse meg kinyújtott kezem!

Én jussomat, kit csellel sem szereztem,
-- jóság nem segít, és erőtlen az átok --
Bűnre halmozok bűnt, Veled úgy csatázom,
S folyvást feloldó áldásodra várok.

Ha sántaság az ára, legyen sántaság!
Csak Kezed vad fejemről el ne vedd!
Százfelé sír a méltatlan belőlem:
Már szertehullok áldatlan-Nélküled!