Kék fényben játszó tündöklő képzelet,
Gondolataim tengerében, álmok közt született,
E vers, mely mindenkinek szól, és senkinek,
Aki nem érti meg, annak meg minek.
Elmélkedjen rajta, ha akar, felesleges.

Tétova perc, s elmúló remény,
A semmiből született e költemény.
Neked szól, ki elhagyatott,
Alkotni szüntelen, ki erre hívatott.

S költeményében, barátokra találhatott.
Megfáradt lélek, gyönge test,
Élete alkonyában is keres,
Lehet idős, ifjú, és nemes,
Tartozik valahová, akkor se rest.

Írni szüntelen, s alkotni!
Önmagunkból egy darabot adni,
Hogy megismerjenek, s elismerjenek,
Vagy gúnyolódhatnak, akár kiközösíthetnek.

Egyesek, elgondolkodhatnak műveden,
S akadnak, akik átsuhannak rajta,
Neve sincs ennek, csak röviden…
Nagy alkotó vagyok én, gondolja ő,
Szegény, hiszékeny alkotó…

Csodaországban, álomvilágban élő,
Ember. Olyan, mint én.
Tükörbe nézve látom magam,
A természetesség varázsát.

Mely körbevesz, s néha nem látom,
A lényeget, akik körülvesznek…
S ha kimegyek a természetbe,
Otthon vagyok, békére lelek,
Kapcsolatban állok Istennel.

Ráléphetek egy vékony ágra
S néhány fával való találkozás,
Ráébreszthet az éber valóságra,
Embernek születtem, ilyen vagyok!