Magamban elmerengek, nem tudom miért?
Nem értem, miért pont velem történik ez? Miért?
Elhagytál, végtelenül, mélyen érintett
Lángoló szerelmemet csalódás fűszerezett.

Úgy, mint a szú a fában, utat fúr
Keresi útját, megfáradt lelkem mélyére túr
Egyenesen előre tart, ez az útja
Majd az idő, az idő gyógyírként orvosolja.

Egyesült az anyag, kékségbe olvadtak
Vigasztalnak a fények, szelíden ostromolnak
Korai a fény, még korai testemnek
Ha a sors úgy rendeli, szenvedek, és elmegyek.

Vár rám a világosság, örök mindenség
Sok lélek velem tart, egyesül a végtelenség
Halandó ember, ki életre születik
Ki hallhatatlanságra vágyik, számkivettetik.

Az öröklét tartós öröme magányos
Bár Lucifer, ki ennek felette áll, megvár most
Figyel, elmélkedik, és közben mérlegel
Vigyázzatok lelkek, eljön tiértetek, ha kell!

Kérlek, ne döntsetek gyorsan, felesleges
Erényes az idő, nagyobb úr ő, majd megkeres
Kit-kat kattanó óra, végzet ideje
Utolsót dobban a szív, elfogyott az ereje.

A földi lét, mely két szó, vajon mit takar?
Gondokkal teli élet, gomolygó homokvihar
Néha leszáll, pihen, majd lágy szellő fújja
Apró porszemcsék megmozdulnak újra.

Minden szem, egy-egy lélek, mit dobál a szél
Felkapja, keblén hordja, lerakja, tudván, hogy él
Talán több lesz belőle, mi volt egykoron
Picinyke homokszem, egy égkék márvány sírbolton.

Tükörképét véli felfedezni benne
A szél ráparancsol, ideje volna, ha menne
Míg szállt, gondolkodott, látott, érzett, tanult
Egyszer sem nézett vissza, ki egyszer elvándorolt.

Idővel meg-megáll, lágyan és békésen
Isten mutatja útját a világmindenségben.