homlokán felragyog a csillag,
az isteni szignó -
állj, állj, nem izzadunk művért.
inkább csak látod, hogy
ha keveset markol,
úgy is felveszi a fél világot.
és bár nem csinál mindenből
huszonnégy karátos aranyat,
de valahogy mégis elmosolyodom
azon, hogy mennyire szép
a szemétdomb, aminek ő
fészkel a tetejében - fázott,
mégis felgyújtotta a hamut,
és láttatta a bárányokkal
mindazt, amit látniuk kellett.
karonfogta őket és műemléket
faragott a cigarettacsikkből,
fagyba mártotta égni a kezét,
dolga végeztével sem várta
a hálát vagy a megbecsülést,
inkább ő köszönte meg,
hogy jelen lehetett egy újabb
megváltás születésénél.

majd otthon a tükörben állva
meglátta, hogy mennyire
jelentéktelen a saját életében,
és imádkozott, hogy a maga idejében
ne kelljen lehajtott fejjel
a gyér fűbe harapnia.