rekkenő csendben fontad
össze a szívedet, nagyon.
mindennel, amit a kezedbe
kuporgattál, a kis piros
cipellődbe bújtál, és
egyre csak gyűjtögetted a
darabkákat, míg végül
a legsárgább napon
a tarisznyádat az én
vállamra akasztottad,
emlékül.


volt abban sírás,
hajasbabák, és mese,
és csalódás, és sütemény,
és női megérzés, és álom,
láncok és csorba kard,
hajcsomók és füzetek,
és mindegyiket bekötöttem
és betettem a parnám alá,
hogy a lehajtott fejeddel
aludjak, ha úgy akard -
mindenért megfizetek.


és hát nagyon összefontad.
összeforrt és bevésődött
a kis piros cipellőd nyoma
meg ott van a kertben,
a mosolyod mellett. hát most
én álljak létrára és
gyűjtögessem a fáról a fonnyadt
lelkem részecskéit? mindenem oda!
legalábbis egy kicsikét
odalettem a teherben.


a fáról más nem jön le
két lábon, csak nyomorgás,
nyöszörgés, halk és rívó
bánat, panaszok és kék rémek,
tartsd a létrát alulról, mert
lelöknek a vicsorgó, vijjogó
és búéhes ős-ösztönlények.


tán majd ha lelöknek,
kicsinyke öledbe pottyanok le,
de a tarisznya ott lesz a vállamon,
és a hajcsomók a párnám árnyékában.
és megtartasz majd, ha leesem
a fuldokló faágak alatt,
akármilyen némán is álljék a lábam,

és akármennyire is elfelejtsünk
felébredni a tegnap esti édes,
összefonódott szívű álomból -
sose gyere ki a hálómból.