Akkoriban, már nagy pelyhekben esett a hó. Még mi sem voltunk rá felkészülve. Drága kormányzónk, Napfőnök Úr, elrendelte a harmadfokú hőségriadót. Na de kérem! Télen hogyan eshet melegen a hó? Néhány nyugdíjas az Időjárási Parlament elé vonult, és elkezdtek tüntetni a síkos utak ellen. Majd hazamennek, vigasztalta a tévénézőket Napfőnök kormányzó. Az utak meg amúgy is mindig járhatatlanok. Mivel az őszi szünet, akkoriban még javában tartott, így délelőttönként háznézőbe szoktunk menni, és kikukucskáljuk, hogy kedves szomszédjaink mivel töltik el unalmas perceiket. A havazás pont kapóra jött, mert a lakók zöme otthon, a kályha mellet üldögélt, bár tüzelőanyagjuk még nem volt, hála Napfőnök Úrnak, így csak az átmeneti villanyrezsókon melegítettek egy kevés vizet. Néhány házban normális emberek laktak, és ha észrevették, hogy arrafelé járunk, már messziről tartották felénk a gázsprayt. Aztán megint más házakban tizenéves prostituáltak járták körbe a szobákat negyven, ötvenéves férfiaknak. Szemük még mindig a lángoló gyerekkor messzeségeibe mélyedt, de testük már a megfáradt semmit mondást keltette az emberekben, talán azt, hogy nem is emberek. Megint más házakban feketére festett falak mögött magányos őrültek festegettek a falra színes krétájukkal, ecsetükkel, miközben halk komolyzene hangzott fel. Esténként felmásztunk az egykori cukorgyár tetejére, és egy öreg hontalan meséit hallgattuk.
Aznap csak annyiban tért el a többitől, hogy a havazás megállt, és az emberek kimerészkedtek otthonaikból. Tintara, bátyám barátnője, elővette legféltettebb kardigánját, és tovább varrta egy másik fonállal. Mikor elindultunk, anyám nem bírta megállni, és utánunk szaladt két nagy köpennyel, a hideg ellen. Mikor felértünk a cukorgyárhoz, már mindegyikünket kivert a verejték, és Tintara fogai össze – összekoccantak. Mind a két köpenyt ráterítettük, és némán vártuk a hontalant. Pár perc múlva már mindannyian mosolyt erőltetve, kis körben ültünk, és csak a néztük az idő múlását. Meg fog halni, közölte a koldus teljes nyugalommal Tintara felé nézve. Akkor még nem igazán értettem, miért mondja. Nem lehetett kérdésünk, mivel halkan dúdolni kezdett, amitől mi teljesen elrévedünk. Hangját nem hallottuk, csak láttuk magunk előtt a fényeket, ahonnan elő – előbújik egy - egy társadalomtól elzárkózott más személy. A kis tábort körülvették, és leültek mellénk. Nem szóltak, vagy nem szólhattak, csak a gondolatunkkal játszottak, mintha minden csak labdajáték lenne. A múltban jártunk, amikor még tiszta volt az ember, ahol még évák nevelték a gyermekeket, és ádámok dolgoztak az életért.
A halk zene megrészegített minket, és tudat alatt utaztunk tovább a másik énünkbe, ahol láttuk magunkat, vagy mégsem? A jövő, ahol az ember már nem ember, s ádámokat temetnek a földbe, s évákat viszik a templomokba. A női esendőség… Fejünk már lassacskán nem bírta a gyűrődést, és halk koppanással a cukorgyári betonon landolt. Egyre messzebb kerültünk magunktól, és a múlt, meg a jelen összemosódott fejünkben.
Hajnali két óra volt. Én ébredtem meg elsőnek. Valami kusza eszményképek kavarogtak a fejemben. Bátyám még nem volt magánál, bár a szeme nyitva volt, és a szája is mozgott. Csak akkor néztem oda Tintarára. A női esendőség… Kardigánját még mindig szorította, melyből már csak alig csordogált a vér.
Aznap Napfőnök kormányzó elrendelte a fagyriadót.
Az emberek bezárkóztak szobájukba, és keresztrejtvényeket olvasgattak. Egyhamar nem lesz több háznézés, mondtam magamnak, és elfordultam a másik utca felé.