Tegnap, mikor a jövőbe néztem,
Megakadt a szemem egy-egy képen.
Elborzadva láttam az erény fáját,
Amint porba ejti egy újabb ágát.

És rájöttem: nincs többé alázat,
Mert fagyöngyként terjed a gyalázat,
Magába a létbe veti gyökerét,
Ekképp írtja ki az élet erdejét.

Aztán, mikor magasabbra szálltam,
Hogy az erdőt távolabbról lássam,
Borzasztóan rémes kép tárult elém,
Csak pár fa volt a sivatag közepén.

Istenhez fohászkodtam esőért,
Bár tudtam, hogy száz zápor sem elég,
Mert ez a föld egy apró rügyért cserébe
Vérünket kéri... Hát áldozzuk fel érte!