Mielőtt?

Egy ember késő éjjel gondolataiban beleveszett Isten fenségébe.
- Te alkottad az eget és a földet, a napot és bolygókat, a füvet és bogarakat, a galaxisokat és foglalatukat, az atomokat és kvarkokat.
- Az angyalokat, a lelkeket, a mennyet, minden élőt és létezőt, minden helyet, mégsem vagy sehol, de mindenhol. Különbözöl és mégis Te magad vagy minden.
- Megismerhetetlen, Teljesség, Tökéletes, Végtelen, Szent, Szeretet!
Érzések kavarogtak szívében, túláradtak és feszítették. Magányosan állt egy hegy tetején, mély csend honolt a békés tavaszi éjjel. De mintha valami megváltozott volna.
- Én itt vagyok veled!
- íz, érzés, de ez egyik sem ? valami más
- Elérhetsz és beszélhetsz hozzám. Hallom szavad!
- gondolat, hang, de ez egyik sem ? valami más
- Fontos vagy nekem, kíváncsi vagyok rád!
- Ismersz Uram, ne viccelődj!
- Mégis örülnék, ha megosztanád velem gondjaidat.
- De elérhetetlen, túl távoli, túl nagy, túl sok vagy!
- Itt vagyok, szólsz és figyelek rád!
- Buta és kicsi vagyok, semmi hozzád képest, egy szenny, bűn és csalárdság, utálat és mocsok, semmi vagyok.
- Benned van lelkem magva, méltó vagy barátom lenni, segíthetek.
- Mégsem értem, nem nőhetek fel hozzád.
- Bízz bennem - ha így élsz - lelkem betölt egészen és igaz leszel!
A csillagok fényében a természet körvonalai sejtelmes játékot űznek. Emberünk lassan lesétál a völgybe, körülötte minden lüktet. Egészen mélyre le, minden nő körülötte és növekvő súly taszítja őt, fájdalom és kín szaggatja, de ő csak süllyed, míg eléri a fényt, annak túloldalát, a szülőszobát?