Sarkon ül a vak hegedűs,
szemgödrén holdfűszál simogat,
csillagokkal telt szeme hűs
éjen őriz ódon sírokat.

Haltak a boldog elődök,
repkény, moha fedte köveik
kidőlve, és azon tűnődök,
vajon az én őselőm melyik.

Mennyi érzés, hit, szeretet,
bánat, öröm, vágy, és szenvedély,
amit a múlás temetett,
és még tart végtelen rejtekén.

Régi szomorút húz a vak,
elhulló évszázadok dalát,
s lágy szellővel sóhajtanak
a holtak lelkei odaát.