Tört üvegtested
a van és nincs határán
vergődött a fájdalomban.
A libegő vakító fehér
emlékek hajói rám zúdultak,
egyszerre mind,
amikor meghaltál.

S megbéklyózott az iszony,
a van-nincs rettenete,
de működtek zsigereimben
a gépies gesztusok tovább.

...s jaj az a tompa dübörgés,
rengő koporsó,
azután, mint gyermekkoromban,
virág hullása,
én még fel sem nőttem,
csupán egy-két illetlen cselekedetemben.

És kézen fogott a sors,
hogy idáig hozzon,
és az emlékek festményeit
sorra megfakítsa bennem.