2. rész


Kicsit elcsodálkoztam, hogy egy ilyen Mason nevű alak miért látogat el hozzám a betegségem miatt. Biztos a kaszás küldte értem, vagy nem is tudom. Talán lejárt az időm…
- Megijedtél, látom rajtad. Pedig már mondtam, hogy nincs rá okod. Csak beszélgetni jöttem.
- Beszélgessünk. Én általában csak magamban szoktam…
- Tudom.
- Te mindent tudsz? Mióta figyelsz te engem? Ez egyébként nem túl ildomos…egy lány után leskelődni.
- Pár hete figyellek csak…lehet, hogy nem illik, de én nem egy kukkoló szatír vagyok, aki fiatal lányok után leskelődve éli ki vágyait…nekem feladatom van.
- Milyen feladat? Hogy felvidítsd szegény jó Audry-t, aki itt vegetál naphosszat? Ha anyámék béreltek fel, hogy beadd nekem ezt a „vándorló lélek vagyok” dumát, meg hogy felvidíts, akkor nyugodtan elmehetsz.
- Látom, te nem hiszel bennem. Nem értem, miért. Pedig az elején bátornak hittelek, hiszen rögtön kérdeztél tőlem mindenfélét. De kérdezz még nyugodtan, és akkor hátha számodra is hihető lesz.
- Mivel táplálkozol?
- Nem azzal, amivel az élő emberek. Sőt, leginkább semmivel. Néha fel kell töltenem magam, azt nevezhetnénk talán evésnek, de az nem ebben a világban történik, szóval nem értenéd meg…
- És hova szoktál vándorolni?
- Emberekhez, akiknek szükségük van rám. Vagy a másik világba.
- Nekem miért van rád szükségem?
- Mert nem osztasz meg semmit a szüleiddel, és mindent magadba zársz. Ez nem jó, valakivel meg kell beszélned. Én sok mindent tudok a világról, már régóta figyelem. Persze vannak olyan hozzám hasonló lények, akik már sokkal régebb óta léteznek így. Ők bölcsebbek. De igyekszünk minél többet megtudni. A jövőt már úgyis tudjuk, a múltat igazolnunk kell. Az emberek feltételezései nem mindig helyesek.
- Tudjátok a jövőt? Az én jövőm mi? És honnan tudjátok?
- Az embereknek nem árulhatjuk el, akkor megtörne a körforgás. Tudod, mi nem csak helyről helyre tudunk könnyedén utazni, hanem a múltból a jelenen át a jövőbe is. Hogy tudjuk, mi lesz a feladatunk, és majd mit kell tennünk, így nem szúrhatunk el semmit, igazából ez a lényege.
- Érzel fájdalmat?
- Fizikait nem. De lelkileg is csak nagyon kivételes esetben tud fájni bármi is, sőt, csak akkor érzek bármit is, ha valami olyan történik velem, ami megtörtént velem az életemben is. De ilyen nem sokszor esik meg, szerencsére.
- Bárcsak olyan lennék, mint te. –mondtam sóvárogva
- Ugyan, Audry, nem olyan jó ez, hiszen semmi érzelem nincs bennem általában, semmi olyan nem történik velem, ami bármit is kiválthatna belőlem, mindig van egy feladat, amit végre kell hajtani, ezt csinálom minden egyes nap.
- Én viszont ebben az ágyban fekszem, és semmihez sincs erőm, még csak felkelni sem tudok egyedül, vagy éppen kimenni a wc-re. Mindenhez segítségre van szükségem, és nem élhetek olyan életet, mint a többi normális 16 éves. Látod, nekem sem jobb semmivel…
- Ezért jöttem, hogy jobb legyen. Mesélj, mi érdekel téged úgy általában… - mondta kedves mosollyal az arcán
- Hát…ha van erőm olvasni, akkor például az emberi viselkedésről szóló könyveket lapozgatom…vagy hogy éppen hogy viszonyul az ember az állathoz, mikben hasonlítanak. A szüleimet is kérdezgetem néha, de nem állják meg, hogy mikor bejönnek, ne sírják el magukat, ezt pedig nem szeretem látni, inkább kiküldöm őket.
- Szóval nem akarod, hogy miattad legyenek szomorúak?-
- Nem, nem túl jó érzés, hogy elrontottam az életüket…
- Dehogy rontottad el, te nem tehetsz a betegségedről, ahogy ők sem, én senki más. Nem kéne ezen bánkódnod. Hidd el, ők annak örülnek, hogy életben vagy, és láthatnak téged nap, mint nap, igaz, nem a legjobb állapotban, de itt vagy nekik. Sokat jelentesz a szüleidnek, te vagy nekik az egyetlen.
- Még fiatalok viszonylag, lehetne másik gyerekük. Én úgysem húzom ki olyan sokáig, hát legyen nekik helyettem valaki.
- Ugyan Audry, ez nem így működik, és ne is mondj ilyeneket…ők sem gondolják így.
- Őket is szoktad figyelni?
- Néha igen. Nyugtalanok az álmaik, néha belenézek az álmaikba, hogy miért…