Gyönyörű nyári délután volt, amint kedvenc séta-helyeimet látogattam végig. Mikor a nap elindult lefelé égi pályáján, kiültem a folyópartra egy szikla tetejére, rágyújtottam, egy régi dallamot dúdolgattam, és az olykor-olykor elhaladó vonatokat figyeltem. Nekidőltem a sziklának, és élveztem a napsütést.
Újra és újra ő jutott az eszembe, játékos mosolya, vidám, csillogó szemei, szőke hajtincsei. Már három éve volt, hogy nem találkoztunk, de sosem tudtam kiverni a fejemből. Utolsó találkozásunk, táborozásunk minden perce úgy égett bennem, mintha azon a nyáron történt volna.
Elmosolyodtam, és úgy döntöttem, hazamegyek, felhívom. Megbeszéltem vele, hogy ott találkozunk; nem lakott messze, könnyen odatalált.
Leültünk és sokáig beszélgettünk többnyire lényegtelen dolgokról, ám egyszer már nem bírtam tovább, és rátértem arra, ami már nagyon régóta nyomta a szívemet: hogy szeretem.
Nem szívesen idézem fel azokat a mondatokat, amik a száján kijöttek, így meg sem próbálom őket leírni. Lekoptatott.
Nem tudtam elhinni, hiszen olyan boldogok voltunk együtt. Miután elment, sokáig, nagyon sokáig ültem ott egy helyben, bénultan az elhangzottaktól. A fejem zsongott, a cigaretták fogytak, bár akkoriban még nem fogyasztottam sokat. Nem vettem észre, hogy néhány óra alatt az egész doboz elfogyott, pedig azelőtt sosem bírtam egyszerre feleannyit sem szívni. Nem vettem észre, hogy a levegő lehűlt, ahogy azt sem, hogy a nap lebukott a horizonton. Pedig mindig is imádtam a naplementét. Számomra nagyon romantikus volt addig. De akkor, ott nem tudtam ráfigyelni. Nem hallottam a fák susogását, nem figyeltem a kutyasétáltatók kedvenceire, csak ültem mereven magam elé bámulva. Arra sem emlékszem, hogy elköszöntem volna Tőle.
Mikor már éjszakába hajlott az idő, egy elhaladó vonatról leszólt egy kalauz, aki meglátott, hogy ideje lenne hazamennem, ilyenkor már nem szokás kinnt mutatkozni. Csak gépiesen bólogattam, mert kizökkentett valamiből, felnyitotta a szemem, hogy telik az idő, ő már nincs ott velem, sok-sok éve már, hogy nincsen velem.
Mikor elment a vonat, felsikoltottam. Sikoltottam a fájdalomtól, sikoltottam a Szerelmem elvesztésétől, sikoltottam az űrtől, ami a lelkemben keletkezett.
Mikor elfogyott a hangom, sírtam.
Mikor elfogytak a könnyeim, átkoztam.
Mikor kifogytam az átkokból, fájtam.
A fájdalom nem akart se múlni, se enyhülni.
Akkor hallottam meg a hangot. Halk kaparászás az erdőből, a fák között, a telihold alatt. Nem ijedtem meg, vártam a halált. Vártam, és fennhangon hívtam, hogy segítsen rajtam.
Meg is jelent a borzalom formájában. Két láb, két kéz, szőrös, izmos test, mancsok, karmok, agyarak, gyilkos tekintet, morgás. Hívtam, hogy jöjjön és segítsen rajtam, mire ő halkan négykézlábra ereszkedett és odalépkedett hozzám - nem térden, ahogy az emberek, hanem az ujjaira támaszkodva, mint az állatok. Mikor odaért hozzám, követve sötétbarna tekintete útját félrehajtottam a fejem, elhúztam a hajam a nyakamról, és felkínáltam neki. Odalépett, egyik karjával megtámasztotta a nyakam, majd szimatolni kezdett a nyakam táján. Sokáig szimatolt, majd a levegőbe is, aztán visszatért hozzám. Bíztattam, hogy ne várjon, tegye már meg, már kezdtem dühös lenni, de ő csak morgott. Morgása fenyegető volt, de én egyre hangosabban kiöveteltem tőle a halált, kezemmel a mellkasát ütve. ő csak továbbra is morgott és vicsorgott. Egyik pillanatról a másikra elfelejtettem mindent, ami aznap történt velem, és egy pillanatra az egész életemet is: nem emlékeztem, hogy ki voltam azelőtt, csak azt tudtam, hogy előttem van egy vérfarkas, és meg kell ölnöm, más esetben ő öl meg engem. Nagyon dühös voltam, gyűlöltem azt, akinek a karjaiban voltam. Megfogtam a sörényét, hátrarántottam, majd a nyakába haraptam. ő felordított, és egy pofonnal viszonozta a tettemet. Elterültem a földön és morogtam, azt akartam, hogy megijedjen tőlem. Ekkor szólalt meg először, furcsa, rekedtes hangon: mondta, hogy vámpír vagyok. Meglepődtem volna, ha hallom a hangom, sok időbe telt aztán, hogy hozzászoktam, hogy hangom elmélyült, és sokak szerint kellemesen búgó lett. Akkor viszont nem vettem észre, ahogy válaszoltam neki, hogy tudom, vámpír vagyok.
Az éjszaka végéig ott álltunk egymással szemben mozdulatlan támadóállásban, ám amikor a hajnal első sugarai elértek, és a bőröm alá hatoltak, feljajdultam. Ekkor ő, a vérfarkas elmosolyodott, mivelhogy ő még árnyékban volt, egy fa törzse eltakarta a naptól, és megérdeklődte, hogy segíthet -e. Nyöszörgésnél többre nem futotta az erőmből, így ezt igennek vehette.
Még pár percig gúnyosan mosolyogva állt tőlem pár lépésre, mígnem a napsugarak oda is elhatoltak. Ekkor megmozdult, hozzám lépett, és máskor talán megdöbbentő könnyedséggel a vállára vetett. Így indultunk be az erdőbe.
A sűrűbe érve kicsit jobban feleszméltem, és mélyről jövő undort, ellenszenvet és gyűlöletet éreztem. Felmordultam, mire az én gyönge, erőtlen hangom hallatán a vérfarkas, aki csak futott - nem kétlábon, hanem mint az állatok - velem a hátán, viszonozta a morgásomat, viszont elemi erővel riasztót. Engem nem riasztott el, inkább csak úgy mozdultam, hogy hangos puffanással a földön kötöttem ki. Erre ő megállt, és gúnyos, kárörvendő tekinettel hátrafordult felém. Odabaktatott, ahol nagy fújtatásokkal feküdtem és próbáltam lábra kecmeregni, de félig még mindig feküdtem, amikor meglökte a vállamat, és én visszahanyatlottam a földre. Halkan nevetett, és megérdeklődte, hogy itt akarom -e tölteni az egész napot így fekve. Erre én csak még jobban feldühödtem, és rá akartam támadni, de ő könnyed mozdulattal, a tekintetében nevetéssel újra feldobott a hátára egy kábító erejű pofon után, és futott velem tovább.
Egy ismeretlen házban tértem magamhoz, amiben nem sok berendezés mutatkozott. Felfedezni véltem a félhomályban egy széles, kényelmes, puha ágyat, amin feküdtem, egy hosszú kanapét, ezenkívül sok párnát mindenfelé, szétdobált ruhákat és könyveket minden mennyiségben, minőségben, fajtában. Egy ajtó nyílt egy üresnek és használatlannak tűnő konyhába, egy másik a fürdőbe. Az ablakon kitekintve fákat láttam, így vagy az erdőben, vagy a város szélén állhatott a ház. Felülve a szoba egyik sarkában egy lyukat vettem észre a padlóban, aminek területe talán egy négyzetméter lehetett. Lépcsőt, létrát nem láttam, viszont tovább nézelődve észrevettem egy ugyanilyen lyukat a mennyezeten a szoba egy másik sarkában.
Kihúzódtam az ágy szélére, amikor egy tompa puffanást hallottam, és a vérfarkas ott állt az első lyuk mellett. A rejtély megoldódott: aki könnyedén el tudott engem ki-tudja-meddig cipelni, annak valószínüleg az sem okozott nagy problémát, hogy egy emeletnyit felugorjon a lyukon át. Szó nélkül, érzelemmentes arccal néztem rá, és ő ugyanígy bement a konyhába, és egy pohár vizet nyomott a kezembe, amikor visszatért. Mintha a gondolatomat találta volna ki, úgy nyúltam a pohárért, mint aki már két napja nem ivott. Ám az első korty után köptem is ki a padlóra. Már meg sem lepődtem, amikor ő kivette a poharat a kezemből, és nevetve átadott egy másikat. Ezt már távolról is felismertem színéről, állagáról és illatáról. Nem sokat haboztam, hatalmas kortyokban tüntettem el a majd' fél liternyi vért. Még kivántam volna, de makacsságom nem engedte, hogy én törjem meg a csendet, így nem kértem. ő odahúzta az ágy elé a kanapét, bekapcsolt valami igen kellemes zenét, amit folk-metálként azonosítottam, majd leült velem szemben. Kezeimmel lazán megtámasztottam magam hátul, és úgy néztem rá. ő meg rám. Nem szólaltunk meg, de ez a csend beszédesebb volt minden más szónál. Nyílt ellenszenvtől vibrált közöttünk a levegő, ahogy lazán nem mozdultunk.
Eltelt egy óra, talán kettő is, de ugyanúgy ültünk, mintha csak fél perc telt volna el, hogy egymás szemébe meredve mozdulatlanságba merevedtunk. Közben a szürkület éjbe hajlott, és ő intett a tekintetével a padlón lévő lyuk felé, amerre el is indult. Egy keveset még ültem arra felé tekintve, ahol eltűnt, majd követtem lefelé egy ugrással. Nem jutott eszembe, hogy gondot okozhat az emeletnyi esés, így vissza sem fordulva léptem ki a ház ajtaján.
A vérfarkas háttal állt nekem az erdőt nézve, majd ahogy megálltam mögötte pár lépésre, elkezdett futni be a sűrűbe. Gondolkodás nélkül követtem, a sebességtől csak homályos falként tornyosuló fák sora húzott el mellettem. Vízmosások, bokrok utamat nem állhatták el, légzésem, pulzusom nem gyorsult, csak róttam a kilómétereket; ő előttem, mindig az érzékelhetőség határán vezetett.
Megriasztott egy őzet alig hallható lépteivel, ám mire az ijedt állat elkezdett volna menekülni, ő utolérte, és le sem lassítva felkapta, a szájához emelte, majd fogaival kitépett egy darabot a nyakából, elhajította, és futott tovább. Elmentem volna a még vergődő tetem mellett, ám a vérszatg annyira erős volt, hogy köd lepte el az agyam, és öntudatlanul vetettem rá magam az erekből patakzó folyékony éltető táplálékra. Nem vettem észre, hogy közben megtalálóm, megmentőm, ellenségem és táplálékadóm lendületből felpattant egy fára, majd a lombszinten közeledve tőlem nem messze letelepedett egy alig három méter magasan lévő ágra.
Mikor az őz már kiszenvedett, erei kiszáradtak, kezdett visszatérni az öntudatom, és megéreztem, hogy néz. Felpillantva észrevettem, és újra csak egymásra meredtünk. Ekkor elrugaszkodott, majd földet érvén folytatta tovább a futást.
őt követve nemsokára egy holdfényes tisztásra jutottunk, aminek közepén állt ő, és engem nézett. Lelassítgottam, és odasétáltam elé, tőle két méternyire megálltam. Tett egy lépést felém, miközben csakis egymás szemébe néztünk, majd én is léptem egyet, így alig öt centi választott el minket egymástól. Arcomon éreztem a lehelletét, ami számomra csakis visszataszító lehetett, ahogy ő is csak fintorgott az én illatomtól. A jellegzetes vámpír-vérfarkas illat természetünkből fakadóan taszította a másikat. A feszültség köztünk egyre csak nőtt, taszítottuk egymást, de mégis húztuk az időt némán, ahogy egymás közvetlen közelében voltunk. Az az egyetlen gondolat száguldott a fejemben, hogy milyen érzés lehetne feltépni a nyakát, mellkasát, szétszakítani, majd inni a véréből. Megborzongtam a gyilkolás kéjes gondolatától, és láttam sötétbarna szemein, hogy őt is ugyanez a gondolat tartja ott. Ám egyikünk sem mozdult, kiélveztük a gondolatot, ezerszer elképzeltük, hogy annál nagyobb legyen a gyönyör annak, akinek majd sikerül a másik fölé kerekedni.
Ebben a helyzetben telt az éjszaka, a hold már rég elveszett a lombsátor mögött, az ég pedig világosodni kezdett, vörösre festve a vérfarkas arcát. Ahogy a nap utat talált magának felénk, én újra csak pusztító fájdalmat éreztem, a napsugarak égettek, martak. ő csak tett két-három hátraszaltót és egy fatörzs árnyékából figyelt engem. Ordítottam, ahogy csak bírtam, erőm nem volt megmozdulni, hogy árnyékot keressek, mígnem egy vadőr állt meg felettem.
A vérfarkas ott állt mellette, és csak homályosan érzékeltem a fájdalom függönyén túlról, hogy a mancsok, karmok agyarak eltűntek, izmai kiegyensúlyozottan nyugodtak felsőtestén. Hangomat zihálás váltotta fel, ahogy segítségkérőn nyújtottam feléjük a kezem. Hangjuk nem jutott el hozzám, de aztán a vérfarkas a karjaiba vett, és követte a férfit a kocsijáig, aminek hátsó ülésére elfektettek, majd beültek előre, és elindultunk valamerre.
Időérzékem elveszett, de nem telhetett el sok idő, mert amikor megálltunk egy ház előtt, és a vérfarkas kiemelt a kocsiból, még mindig alacsonyan állt a nap. Míg eddig az árnyékban csendesen ziháltam csak, most a fájdalom újra utat talált felém, megintcsak kiáltani akartam, de a vérfarkas befogta a számat a kezével. Bevitt az épületbe az ember után, odabenn pedig lefektetett egy ágyra. Ott elkezdte simogatni az arcomat, én pedig élveztem a hűvös árnyékot, ám egyszercsak a nyakamra tette a kezét, és elkezdtett folytani. Ellenkezni akartam, de nem volt elég erőm, így csak a kezemet tudtam felemelni, majd körülvett az öntudatlanság.
Mikor felébredtem, hallottam, ahogy mellettem beszélgetnek. Nem nyitottam ki a szemem, hadd higgyék, hogy még alszom, és hallgattam őket. A vérfarkas hangját felismertem, de a másikról csak sejthettem, hogy a rámtaláló vadőr lehetett. A vérfarkas észrevehette, hogy felébredtem, mert gyorsan kimentette magát cigiszünetre hivatkozva, és kiment a házból. A férfi ekkor felállt és hozzám lépett. Ekkor nyitottam ki a szemem, aminek ő láthatóan megörült, majd mivel észrevette, hogy szárazon veszem a levegőt a szomjúságtól, hozott egy pohár vizet. Undoromat palástolva felhajtottam, mert nem akartam benne gyanút ébreszteni, hiszen csak egy ember volt.
Ezután kérdéseimre válaszolva elmesélte, hogy milyen szerencsés vagyok, amikor a "barátom" - értve ez alatt, hogy szerelmespárnak lettünk beállítva a vérfaras által - futva érkezett felé "kifulladva", és segítséget kért tőle. Értetlenkedésemre, hogy mi történt velem, elmondta, hogy az a "szimpatikus fiatalember" út közben kétségbeesetten mondta, hogy egyszercsak a szivemhez kaptam, kiabálni kezdtem a fájdalomtól, majd összeestem. Első gondolata szívroham volt, de azt nem szoktak ilyen fiatalon kapni ilyen " csinos leányzók", mint én vagyok, és örült is, amikor még éltem. A "barátom" kérésére a vadőrlakba hozott minket, ahol amint lefektettek az ágyra, "elvesztettem az eszméletemet".
Biztosítottam, hogy már sokkal jobban vagyok, és ekkor lépett be a szobába a vérfarkas. Leült mellém az ágy szélére, és elkezdtett simogatni. Ezután megdöbbenések követték egymást még úgy is, hogy csak játsza a szerepét, mint a "szerelmem": finoman két keze közé fogta az arcomat, és megkérdezte, hogy érzem magam, elmondta, mennyire "megijedt", amikor összeestem. őt is biztosítottam, hogy jól vagyok, majd megkértem, hogy húzza el a függönyt az alkonyi fényesség miatt, mert bántja a szemem a világosság. Felkelt, besötétített, majd ahogy visszatelepedett az ágyra, az ajkamra hajolt, hogy megcsókoljon. Itt már kevés volt tudni, hogy csak játszik, mint szinész a vásznon. Az illata erős volt, és alig bírtam tovább mozdulatlanul feküdni, ahogy az ízét is megéreztem, mivel a fogai közé fogta az alsó ajkamat, majd beleharapott, hogy egy minimális vér kiserkent bele a számba. Megízleltem, majd a szemébe nézve megértettem, mit kíván.
Felültem, majd az emberre támaszkodva felálltam. Kissé megtántorodtam, mintha a lábaim nem bírnának el, így éppen a férfi karjaiba omlottam. ő megtámasztott, én pedig úgy fordultam, hogy a vállán támasztottam meg az államat és a karjaiba kapaszkodtam: kihasználtam a helyzetet, és a nyakába haraptam. A vérfarkas odalépett és befogta a száját, én pedig as kezeit tartottam, miközben ittam. A vadőr nemsokára kilehelte a lelkét.
ő elhúzta előlem a testet, majd folyamatosan a szemembe nézve leeresztette a földre. Közel lépett, olyan közel, ahogy az előző éjszaka is tette, és ugyanúgy kimerevedtünk, mint a filmvásznon a kép, ha megállítják a lejátszást.
Az ellenszenv - ha lehet - még erősebbé nőtt bennem, és ahogy láttam, benne is. Öntudatlanul is halk morgás tört elő belőlem, amit ugyanígy viszonzott. Mikoron a napfény utolsó szikrája is kilobbannt, és a sötétség mindent áthatott, még mindig engem nézve elhátrált a kis konyhai részlegbe, és megnyitotta a gázt. A holtest eltüntetése nem tűnt ésszerűtlen dolognak, így miközben még mindig nem eresztettük egymás gyűlölettől izzó tekintetét, odamentünk az ajtóhoz, és a kilincsre tettem a kezem. ő egy kis követ vett elő a zsebéből, olyanfajtát, ami könnyen szikrázik, ha megfelelő felülethez csapják. Még várt pár percet, amíg a csukott ablakú házat teljesen elöltötte a gáz, én lenyomtam a kilincset, ám inkább mégis elengedtem, hisz az ajtó befelé nyílt. Inkább ahogy a robbanás tette volna egy pillanattal később, amint a vérfarkas elhajította a követ, kitéptem a keretéből, és mindketten rohanni kezdtünk.
Gyorsaságunknak köszönhettük, hogy már messze jártunk a magányos épülettől, amikor a kavics valaminek nekipattant, és a gáz berobbant. A légnyomást kihasználva felugrottam, és sok-sok métert repültem. Ekkor már rég nem egymást néztük, hanem ahogy ugyanúgy ő is földet ért - immér előttem -, folytattuk a hajszát, ő futott, és meg utána. Emberek, ha lettek volna, csak két elmosódott sötét árnyat vettek volna észre az éjszakában.
Egész éjszaka megállás nélkül futottunk, az erdőből rég kiértünk, és a virágos-dombos Dunántúlon folytattuk a hajszát. Mikor a kelet újabb fájdalomroham igéretét hozta a világossággal, letértem a vérfarkas nyomáról, akit úgysem érhettem volna utol, és egy alacsony halom felé vettem az irányt, amit egy kis erdő borított. Mikor már a gyilkos sugarak elértek volna, én már a fák árnyékában álltam, és néztem, ahogy ő is odakocog hozzám. ő csak hunyorgott kissé a hirtelen világosságtól, majd az árnyékba érve lelassított, és odasétált hozzám.
Éreztem, hogy a napfény még az árnyékban is lelassít, így kértem, hogy segítsen. ő csak mosolygott azon, hogy a félelmem megoldotta a nyelvem, de nem használta ki előnyét, hogy ő már hozzászokott a fényhez. Követtem őt az erdőbe, ahol egy patak folyt. Megmártóztam a hűs vízben, és éreztem, ahogy felfrissíti, felpezsdíti a vérkeringésemet. Ruhástól, ahogy voltam, elterültem, fejemet ráfektettem a sodrásra, és áztattam magam. Mikor éreztem, hogy élek, fölfelkecmeregtem, és elmásztam, hogy egy fa törzséhez támaszkodjak. Káromkodtam egy sort azon, hogy cigarettám elázott, mert nem gondoltam rá, hogy ki kéne tennem a fürdőzés előtt a zsebemből. A vérfarkastól voltam kénytelen kérni, mert már másfél napja nem gyújtottam rá. Mikor végeztem vele, és felnéztem újbóli megmentőmre, ő hirtelen megint megütött, amitől újfent eszméletemet vesztettem.
Az ütés erejétől kábán csak a naplemente vörösében tértem magamhoz. Az első, ami feltűnt, a vérszag volt. Mikor körülnéztem, meg is találtam a fáradt, könnyebb sebekből vérző vadkant, amin a vérfarkas ült. Az állat lábait eltörte, és játszadozva szorította le, hogy az ne tudjon felkelni. Odatámolyogtam, és ittam az állat véréből, míg csak volt benne.
Ekkor ránéztem, és megkérdeztem tőle, hogy mit akar tőlem. ő csak elmosolyodott, hegyes fogai kilátszottak, de nem szólt semmit. Megint kérdeztem, de megint csak nem reagált rá. Ekkor dühös lettem, és rá akartam támadni, de elugrott onnan. Perceken keresztul így folytatódott, de minden támadásom elől elugrott, és csak mosolygott némán. Sötétbarna szeme csillogása csak ingerelt, majd az egyik ugrásom elől csak félrelépett, és amikor még a levegőben voltam, rámvetődött. Leszorított a földre, és bárhogy is próbáltam ellökni magamtól, szilárdan a földhöz szorította a karjaimat. Amikor elrúgni próbáltam, rátelepedett a lábaimra, és azok is a földhöz lettek szorítva. Vergődtem, és ahogy éreztem, hogy csak játszik velem - és ezt élvezte is -, morgás tört elő belőlem, de ő - még mindig szorítva karjaimat - maga felé fordította az arcomat. Belenéztem sötét szemeibe, és ahogy rámnézett, hirtelen abbahagytam minden mozgást, belevesztem abba a sötétbarna mélységbe. Erőm elhagyott, és ami a futásnak nem sikerült, az sikerült a tekintetének: szívem elkezdtett hevesen dobogni. Morgásom nyüszítéssé szelídült, és ő közel hajolt hozzám. Testem megfeszült, de ahogy arcom közelített az övéhez, ő hátrált, a távolság közöttünk - bárhogy küzdöttem immár - nem nőtt, nem csökkent.
Szimatolni kezdett, majd morogni, dühösen morogni, amit a keze követett: úgy csapott arcon, hogy a karmai mély sebet ejtettek bőrömön. Felpattant, és méterekre hátrált tőlem. Felkeltem, és közelítettem hozzá remegő, erőtlen lábakkal, de ő csak tovább hátrált. Mikor háta nekiütődött egy fának, előre lendült, és addig vert, amig zihálva húztam össze magam. Dühös morgása nem szűnt meg, úgy hajolt le hozzám, hogy lenyalja az arcsebemről a vért. Ettől kissé megnyugodott, de még mindig gyilkos tekintettel méregetett.
Ezután csak egyet tehettem: elfordultam tőle, és elindultam, egyre gyorsítva, majd zokogva futva a szégyentől.
Hazaértem, de nem éreztem a házat otthonomnak, úgyhogy egy táskába összepakoltam, amit szükségesnek gondoltam, és hosszú időre eltűntem - szokni a napot, gyakorolni a vadászatot és erőt gyűjteni, felejteni.