A temetőben csend és nyugalom van
én mégsem érzek békességet
a szeretteink mégis itt pihennek.
mi pedig látogatjuk őket.
a sírok között sétálva
sok emberrel találkozunk.
Egy közös van bennünk:
mi sohasem FELEJTÜNK!
tápláljuk a régi emlékeket
hogy ne veszítsük el szívünket
szükség van arra hogy ott legyünk
mert így azt érezzük közelebb kerülünk
Egyre közelebb a messzeséggel
ami mindig fenyeget.

Ott a temetőben az egyik sír mögött
láttam egy sötét alakot.
Gyorsan mozdult ,hisz bujdosott
én mégis elkaptam a tekintetét.
Szemében vágyat észleltem..
megijedtem...
Futni kezdtem ,hogy minél távolabb legyek
de úgy éreztem bekerítettek.
A sírok és keresztek között elvesztem..
rettegtem...
és segítséget reméltem

Összekuporodva vártam
míg elmúlik a szorongásom
egyszer csak ott állt mellettem
és megfogta a kezem.
Hidegség áradt a testembe
a levegő is fagyosnak tűnt.
Ahogy újra szemét fürkésztem
egyre jobban éreztem:
megérinti a lelkem...

Vad mosoly jelent meg sápadt arcán
majd halkan suttogásba kezdett
A rémület hatalmába kerített
és úgy elzsibbasztott ,hogy nem érettem
amit mondott...
A következő kép amire emlékszem
hogy egyedül fekszem a temetőben.
Éjszaka van ,már sehol senki
csak a halottak pihennek.
Nyugodt és szép minden.
Magam mellett találtam
az addig szorongatott virágot
amit még a sírhoz akartam vinni
de elhervadt ,elszáradt.

A keresett sírhoz lépve vettem észre
tudom ki van benne.
A sikításom nem hallatszott
hiába ordibáltam hangosan.
A felismerés fájdalmával rogytam össze
Mikor megláttam a sírkövön saját nevemet.

/A bujdosó szellem ráébredése/
05.02.29.