Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bíboros
Alkotások száma: 30
Regisztrált: 2008-03-02
Belépett: 2011-09-11
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (9)
-Egyéb prózai alkotások (1)
-Elbeszélések (17)
-Úti kalandok (2)
Térbeli alkotások
-Kő (1)
Feltöltve: 2008-09-14 19:33:32
Megtekintve: 2722
Lélekvándorlás
Lélekvándorlás


Igen is, hiszek a lélekvándorlásban. Hiszem, hogy feltámadunk, és lelkünk új testben születik ismét e világra. S a köztes idő, míg ez az új test megszületik, a lélek feltámad, a várakozásé.
Ez a mennyország vagy a pokol tisztító tüzében eltöltött idő. Talán jutalom, talán büntetés.
S hogy ez meddig tart? Nem tudom. A Mindenható szabja ránk. Talán előző életünk alapján.
Ezért is hiszem, hogy Édesapám szinte azonnal feltámadt egy angyalképű kisgyermek testében.

Felekezetem, a református vallás tagadja mindezt. Igaz, az egész kereszténység is. De ne feledjük, hogy tíz emberből csak három keresztény, a többi más vallású. S bizony, legtöbbjük hisz a lélekvándorlásban. Én úgy gondolom, a lélek nem attól vándorol, hogy mit hiszünk.
Az egy objektív dolog, mi csak szemlélői, de még inkább akaratunktól, hitünktől függetlenül, elviselői vagyunk a jelenségnek, folyamatnak.

Gyerekkoromban legközelebb hozzám Nagyszüleim álltak. Mama és Atya. Mint gyerek, évekig boldogan aludtam egy ágyban Atyával, telente melengettem lábát az enyémmel.
Legtöbbet tőlük tanultam. Még a „munkaadóim” is ők voltak. Atya inkább szeretettel, példamutatással, szinte kézen fogva vezetett be minden munkába, míg Mama szigorral, mert szemében bűn volt, ha az ember nem dolgozott. Hálával gondolok rájuk, hisz a szorgalmat, kitartást, de főleg a munka szeretetét tőlük tanultam el. Ezért vittem sokra életemben.

Még méhésztanyám építésekor Mama a cserepeket adogatta fel, mert mindig égett a vágytól, hogy hasznosat csináljon, de a családi házunkat mikor kezdtük építeni, ahhoz már nem volt ereje.
Atya egy tavaszi napon, az udvaron a garázs előtt elesett, a legyengült combcsontja tört el. Valami döbbenet volt számomra, ahogy a mentők vitték ki a hordágyon, s mielőtt kiléptek volna vele az udvarra, Édesanya határozottan rájuk szólt, álljanak meg, s majd ugyanúgy szólt Mamához is: búcsúzzon el tőle! Szó nélkül néztem, ahogy Mama Atya fölé hajol, gyengéden megöleli a hordágyon, egy „Isten veled”-et mond, s engedi a mentősöket és Atyát útjára. Talán csak pár napot szenvedett az operáció után. Mintha minden bűnéért ezekkel lett volna büntetve s ment megtisztulva a mennyekbe. Hogy ilyen pillanatban, hogy jutott eszébe Édesanyának a drámai búcsú oly hirtelen? Magam sem tudom, de neki lett igaza.

Egy év múlva a szuterént falaztuk, fejem már az állványról kilátszott a föld felett, mikor látom Édesapát befordulni gyalog az utcánkba. Rögtön felrémlett, hogy éjszaka Mamával álmodtam, ezért kérdéssel fordultam felé. Meghalt a Mama? Igen, volt a csendes válasz.
Harmincnégy-harmincöt éves voltam ezekben, az években, a halál, mégis gyerekként hatott rám. Igaz, azóta sem tudom feldolgozni az elmúlást, pedig ma már temetésre is elmegyek, azelőtt elképzelhetetlennek tartottam azt is.

Felépült házunk szomszédságában a Teri néni betegeskedett. Nem tudtam elfogadni, hogy nap, mint nap rosszabbul lett, hogy már a családja is lemondott róla. Magam is meglepődtem, hogy a Feri bácsi kifejezett kérése ellenére, mentem hozzá, masszíroztam elerőtlenedő végtagjait, etettem vele a csodaszeremet, oly reményekkel és főleg vehemenciával, hogy nem mertek elküldeni mellőle. Aztán egy hétre Floridába mentünk, s a sok szigetből a legalsón Key Westen, csütörtökön arra ébredtem, hogy még reggel is szemem előtt vannak az éjszakai képek, ahogy a Teri nénivel álmodtam. Szombaton még hazaértünk temetésére.


A lélek hol lakozik az emberi testben? Nem tudom. De azt igen, hogy van. És azt is, hogy itt marad egy rövid időre, mert még itt van dolga a halál után, s csak azután távozik el a földi világunkból.

Sifter Józsi asztalosként, az építkezés elejétől, másfél évig dolgozott nekem. Minden héten, Pesten újítottunk fel és építettünk lakást. Szokás szerint, szerdán délután telefonálok, hogy reggel négykor indulunk. Fia veszi fel. Apu hajnalban meghalt - mondja röviden, tömören. Megdöbbentem. Velem egyidős volt. Megszoktuk egymást, hozzánk tartozott. Mindnyájan ott voltunk a temetésén.

Pár hét múlva, vasárnap ebéd után, az elkészült alsó lakásban lepihentem. Este én vezetek haza, kicsit kell aludni ebéd után. Álmomban hallom, egy erős kéz, nyitott tenyérrel megüti a gipsz falat ágyam mellett, és hangosan szól hozzám: Halló! Azonnal felugrottam, igaz, az erős hang, kissé távolinak tűnt, de tisztán hallottam, miközben a Józsi hangját ismertem fel. Rögtön az előszobában a fali telefonhoz siettem, mert úgy gondoltam, hogy ott vár, a kagyló lóg a vezetéken, azért ilyen távoli a hang, csak bele kell szólnom, csak mondanom, hogy igen Józsi, itt vagyok.
De a készülék csendben volt, a helyén letéve. Eltűnődtem, mert biztosan tudtam, hogy hallottam az erős ütést a falon és a hangot is, ébredező tudatommal.

Arcomat megmostam, indultam a fölöttünk lévő lakásba, ezt rögtön el kell mondanom a Lacinak, hisz ő is állandó társunk, mindenes kőművesünk, kezdetektől.

A simítást abbahagyva hallgatott végig, majd a szembe lévő ágyra és a padlóra mutatott.
Az utcai, széles ereszt úgynevezett fiók gerendák tartják. Ezek a padlástérbe, az időközben kialakított lakásba is benyúltak, a ferde tető alatt. Oly szélességben, hogy ágy nagyságú bútorlapot szögeltünk rá, s egy szivacsot rátéve kényelmes fekhelyet adott egy embernek. A fejpárna és az oldalfal között egy alumínium gégecső volt, kémény bélelésekor maradt meg, kicsit hosszabb, mint fél méter. Használni nem tudtuk semmire, de eldobni túl értékes volt, csak odatettük.

Az előbb, mondja a Laci, mintha valaki kihajította volna a párna és fal közül ezt a csövet, úgy gurult végig a sima beton aljzaton nagy csörömpöléssel. Most is ott van a szoba közepén, nem nyúltam hozzá, mutatta. Magam is nagyon meglepődtem, fejezte be csendes mondandóját a Laci. Már egy éve ott volt, nem tűnt úgy, hogy magától is képes lenne kiesni. A Józsi, a Laci, és én, minden alkalommal együtt voltunk, mások csak rövidebb ideig jártak velünk.
Ez alkalommal, mindkét lakásban egyedül voltunk, s úgy éreztük, a Józsi járt itt, és elbúcsúzott tőlünk. Pontosabban a lelke. Eléggé félreérthetetlen jeleket sikerült adnia.
Ez az érzésem, gondolatom, azóta sem változott.

Sok mindent csak akkor hiszünk el, ha láttuk, hallottuk vagy más módon megtapasztaltuk
Vajon lesz majd olyan, aki meghallja az én „halló”-mat? Felismeri a hangomat?

Egyáltalán gondol majd valaki rám?


Keszthely 2008-09-09 bíboros
Magán levélben, az első megnyíló, közeli ismerősöm ezt írta:

Az Anyu elvesztése.

Tíz nap nyaralásból érkeztem haza.
Kitörő örömmel fogadott az Anyu, örömében sírt, és annyit mondott:"azt hittem soha nem látlak már kislányom."
Este az ágyam szélére ült, megfogta a kezem, könnyek gördültek végig az arcán, és mesélte rossz, kínzó álmait.
Éjszakánként visszajön érte a Nagymama, el akarja vinni, kérleli, menjen vele, mert ott minden olyan szép, nyugodt, békés, nincs szenvedés. Fogja a kezét, és húzza, szinte fáj a keze.
Nem tudtam megnyugtatni, mellém fektettem, nem engedtem egyedül aludni, nem hittem
ezekben, és mondtam a magam álláspontját - hasztalan volt, Ő érezte, meghal hamarosan...
Pár nap múlva éjszakás voltam, reggel a munkahelyemen ideges voltam, nem is beszélgettem a nővérekkel, úgy éreztem, sietnem kell haza, bajt éreztem, az Anyu szabadnapos volt.
Sietősen vezettem haza, beléptem, szólt az Anyu, menjek be, nem érzi jól magát, éjszaka
is rosszul volt.
Rohantam a háziorvosért. /Ő volt a nagy szerelmem, akivel szakítottam akkor két hete/
Nagyon magas vérnyomást mért, injekciókat adott, éreztem, baj lesz.
Az ágyamba fektettem az Anyut, nyugtatni próbáltam, de Ő csak mondta:

" A Mama elvisz magával, érzem, de te már felnőttél, viseld gondját az Apunak."

Elküldött, váltsam ki a gyógyszereit, szerintem egyedül akart maradni.
Visszaérve beléptem a szobába, már nem volt eszméleténél, megrémültem, az ágyra ültem, ölembe emeltem a fejét, ott sóhajtotta az utolsót, hiába jött a mentő, az orvos, már nem tudtak semmit tenni.

Kivezettek a szobából, nyugtató injekciókat adtak, semmit nem fogtam fel, álltam a teraszon, és ma sem emlékszem semmire.
Nem emlékszem a temetésre sem teljesen, csak arra, valamitől nagyon féltem, egyedül nem mertem bemenni a lakásba, az Apu sokáig velem aludt.
Ha egyedül beléptem a szobába, láttam a két kinyújtott, élettelen lábat az ágyamon.

Amikor Te jöttél, együtt jöttünk-mentünk, nevettünk, szerelmeskedtünk, elmúlt a félelmem.

Úgy érzem akkor ment el, de egy év múlva visszajött.
Felébredtem éjszaka, valaki simogatja a fejem, arcomon hideget éreztem, beleborzongtam.
Felültem az ágyban, velem szemben ült az Anyu, fátyolszerű szürkés, áttetsző volt,
mosolygott rám, nem akartam hinni a szememnek, annyit mondott:
"Visszajöttem kicsit hozzád kislányom."
Felkeltem, hogy megérintem, megölelem, de eltűnt, mire odaértem.
Amikor a fiam szültem, egyedül feküdtem a szülőszobán, gerincemben csövek, ezen keresztül gyógyszereztek, nehogy agyvérzést kapjak, nagyon féltem, ha meghalok, ki neveli fel a kisbabámat???
Egyszer éreztem egy hideg szellőt, mintha ablakot nyitottak volna, a bal kezemen hűvös érintést éreztem, hallottam a fülemben a suttogást, ne féljek, itt van, fogja a kezem, nem engedi, hogy bajom essen, szép egészséges kisbabám lesz mindjárt - és én megnyugodtam.
Néha visszajön, érzem, bátorít, oltalmaz, ez olyan megfoghatatlan, de érzem ha baj van, velem van, de ritkán, van hogy évekig nem jön.
Akkor nem akartam elhinni, hogy a Mama el tudja vinni tőlem. Mindketten a Teremtőnél vannak, elmentek, pedig még élhetne, 74 éves lenne, elment már 22 éve.

Az Apu maradt

Utolsó stádiumos tumoros beteg volt, mégis reménykedett a műtétben.
Ültem az ágya mellett, fogtuk egymás kezét, és búcsúztunk egymástól csendesen.
Megköszönte a gondos ápolást, törődést, külön köszönte, hogy fiú unokával ajándékoztam meg. Megkért, tartsam össze a családot, szeressem őket, neveljek a fiamból szorgalmas,
becsületes, őszinte embert.
Soha nem felejtem el a szavait:"Rád még szép szerelmek várnak, de a család az szent.
Sajnálom, hogy bizonytalan anyagi helyzetben hagylak itt, a házat fel kellett volna újítani, hogy jobb áron tudd eladni.
Megszakad a szívem, kislányom, hogy itt kell hagyni benneteket,de mennem kell,pedig olyan jó lenne még veletek maradni, látni, mi lesz az unokámból."
Mindketten éreztük, ez volt az utolsó beszélgetésünk, csak néztük egymást egész délután,
szavak nélkül is megértettük egymást.
A műtétet túlélte, egy hét múlva kómába esett, elvitték egy másik Klinikára akut szobába.
Egy hétig haldoklott, fogtam a kezét, és mondtam, szorítsd meg a kezem, ha tudod ki vagyok-megszorította, de már nem tudott beszélni, de én beszéltem hozzá, órákig meséltem,hogy mennyire szeretem, milyen rossz lesz nélküle, és láttam, könnyek gördültek végig az arcán.
Következő nap ebédeltünk, magától kinyílt az előszoba ajtaja, nyugtalan lettem, felugrottam, bemegyek a kórházba,ti csak egyetek,szóltam.
Abban a pillanatban megszólalt a telefon,az ügyeletes orvos volt, elaludt az Apu.
Temetés után is éreztem, köztünk maradt.
A család aludt, én olvastam, a parketta pattogott, mintha lépkedtek volna rajta, hűvös lett hirtelen a szobában, minden este hallottam.
Pár hét múlva, mondja a fiam reggel:"Itt volt a Papa az éjszaka, valamire felébredtem,
ültem az ágyban, állt mellettem a Papa, és mosolygott rám."
Én hárítottam, de tudtam, igaz.
Első karácsonyunk a Papa nélkül, szomorú volt.
Ültünk a karácsonyfa mellett, rá emlékeztünk. Megszólalt a fiam: "De jó lenne, ha itt lehetne a Papa." Abban a pillanatban leesett a fényképe a polcról.
Irányít álmomban, terel a jó útra, ha rosszat teszek, megszid.
Évekig nem tudtam eladni a házat, elmentem hozzá a temetőbe, kérleltem, segítsen, adjon már egy kis hátszelet. Másnap jött egy készpénzes vevő, eladtam.
Azóta, ha nem megy valami, beszélek hozzá, kérlelem, és működik.
Kétszer láttam is, de eltűnt, mire odaértem.
Egy ideig nem éreztem, de mostanában a Robi szobájában érezzük.
Mondta a fiam, délután előttem szokott érkezni, hallja, ahogy nyílik a bejárati ajtó, léptek a konyhán végig, érezni hűvösebb lesz a szoba.
A múltkor pont éjfélkor magától bekapcsolt a hifi. Számtalan ilyen történik, én beszélni is szoktam, ha érzem itt van.
Lehet, hogy azt mondod magadban, nem vagyok normális, de tényleg így van.
Itt maradt, mert nem tudta a teendőit elvégezni, úgy érzem, nem tud itt hagyni minket.


Unokatestvérem.
Tíz évvel ezelőtt Karácsony előtt, egy éjszaka szörnyű álmom volt, alig vártam a reggelt.
Ahogy felébredt a Sanyi, azonnal mesélem, nagyon rosszat álmodtam, meghalt a Laci.
Ő nyugtatott, hogy halt volna meg, 49 éves , egészséges, életében nem volt beteg.
Nem nyugodtam meg, többször próbáltam telefonálni, de hiába, nem vette fel senki.
Este a konyhában készültem az ünnepre, csengettek, szóltam a Sanyinak, nyisson ajtót, ...én nem merek, rossz hírt kapunk.
Kis idő múlva belép a konyhába, gyásztávirat a kezében...........ahogy megálmodtam,meghalt az unokatestvérem.
Hozzá jártam nyaralni, Veszprém megyében lakott, Somlószőlősön.
Úgy gondolom, Ő egy új testet kapott, mert azóta sem találkoztunk.


2008-09-12

ui: Vajon Te, hogy gondolsz ezekre a dolgokra? Vajon hol a képzelet és a valóság határa? Vajon van-e merszed hinni a fülednek, a szemednek, és a tapasztaltakat leírni? Vagy hallgatsz tovább, mert ezekről nem szokás nyíltan beszélni?!! Most Te jössz!!

Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2008-09-21 13:39:18
Két órával a kritika megírása után hármat kopogott "valaki" a bejárati ajtó üvegén. Senki nem volt ott, épp telefonáltam és kirohantam..:D Szóval elárulhatom, hogy én azért inkább hiszek az ilyesmiben, mint nem, ráadásul fogékony is vagyok az ilyen történetekre, csak mindig félek, hogy UFOMAGAZINos zstorikat azért felismerjem, de nem könnyű mindig különbséget tenni. Hajrá természetfeletti!! Üdv!
2008-09-20 19:49:09
Kedves Margaret. Nehezen tudok Neked válaszolni, mert a feltett képedről valami müvészien átszellemült lény jut mindig eszembe, s mintha a képi megjelenésed része, folytatása lenne írásomnak. Érdeklődve várnám a konkrét személyes élményeidet is. Szeretném vallásosságomat felszabadultan megélni, szinlelés, képmutatás nélkül. Gondolataimról papunkkal is beszéltem már korábban is fehér asztal mellett, s mostani írásomat is elküldtem neki. Nem ért velem egyet, de azt is tudom, hogy csak "hivatalos" nézetét mondhatja. Az írás apropója, hogy egy születésnapon 26-an ültek az asztal körül, mikor az esti gyertyafény mellett az ünnepelt házigazda felvetette a beszélgetés gondolatát a menyországról és pokolról. Amúgy a társaság -egy nagy család- mélyen hívő katolikus, javarészt orvos és miegymás összetételő volt. Persze én idegen, itt is kilógtam a sorból, református vagyok. Örülök, hogy megkerestél. Üdv. bíboros
2008-09-20 19:37:35
Kedves Sanyi! Először is hozzászólásod azért értékelem nagyra, mert szakmai kritikád megfogható, segítségével jobban tudok odafigyelni a leírtakra. Sajnos testközelből senkivel nem tudom átvenni írásaimat, viszont mivel tényleg egyik napról a másikra kezdtem el írni, igy képzettségem sincs hozzá.
Magam részéről úgy gondolom, hogy valami elég megfoghatatlan félelem tart távol az ilyen témától vagy közös megbeszélésekről. Nem hiszem, hogy az ezzel kapcsolatos élmények egyszerű képzelgések lennének. Ezek megismerése, elfogadása, mintha része lenne lelkemben az elmúlás elfogadásának, valami új születésének. Köszönöm, hogy olvastál. Üdv. bíboros
2008-09-19 12:17:59
Én azt gondolom, hogy a második bekezdésben kicsit ellentmondassz annak, amit kijelentessz. Nem hiszem, hogy objektív igazságnak tekinthető a lélekvándorlás. Nem tartozom egyik vallási felekezethez sem, és hihető dolgokról számolsz be, de nem döbbent vagy erősít meg ebben az elméletben. Vannak dolgok az életben, amelyek valószínűsíthetően nem bizonyíthatóak, ezért elég róluk tudni és gondolkodni, sok szemszögből vizsgálni ugyanazt, hiszen ez palléroz minket és a megélt élményeket is fokozza. Én nem is kötelezem el magam egyikhez sem, így ki tudom alakítani a magam komplex igazát, ami ugyanannyi, mint a lélekvándorlás, azaz szubjektív. Néha megméretem másokkal, és átdolgozom.
A témához kapcsolódóan: ezek érdekes dolgok, különleges élmények és erőt adnak. Ettől nem lesznek feltétlenül valóságosak, de ez nem is fontos. Aki megéli, attól nem lehet elvenni, aki pedig nem hisz benne, az sem lesz szegényebb. Irodalmi szempontból néhol az elbeszélés műfajból kilép írásod, de azért élvezhető. Személynév előtt viszont én elhagynám a névelőt. Baráti üdvözlettel: Sanyi