Feltöltve: 2008-02-20 15:43:59
Megtekintve: 7999
A kereszténység útja a nagy egyházszakadásig (1054)
az egyházban Isten
némelyeket apostolokká,
másokat prófétákká,
ismét másokat tanítókká tett
a császárt sehol sem említette (1)
(Mikhael Kérularios pátriárka)
A keresztény egyház kettészakadása hosszú folyamat eredménye volt, mely 1054-ben vált véglegessé, és az európai történetírásban meghatározó eseménnyé lett. A kortársak, különösen a bizánci történetírók azonban nem tekintették véglegesnek ezt a szakadást, így nem szenteltek neki jelentős helyet az akkori történések leírásában.(2) Tény viszont, hogy azóta sem tudott átlépni a két egyház az ellentéteken, bár sok tanításban megegyeznek egymással, de eltérnek olyan lényegi kérdésekben többek között, mint a Szentháromság értelmezése, és a cölibátus.
Dolgozatomban szeretnék rámutatni arra, hogy milyen tényezők váltották ki az egyházszakadást, és úgy vélem, ezeket a kezdetektől kell eredeztetni, hiszen látni fogjuk, hogy már akkor ott gyökereztek a majdani ellentétek alapjai.
Amikor a kereszténység megjelent Rómában, kezdetben csak egy zsidó szektának, vallási irányzatnak számított. A Római Birodalomba beolvasztott népek megtarthatták saját kultúrájukat, szokásaikat, így sok vallás létezett egyidejűleg a birodalom határain belül. A zsidóság is magával hozta vallását a Jeruzsálemi templom elfoglalása után. A zsidóság egy az egyedülvaló, túlvilági istenbe vetett hitet tudhatott magáénak (Jahve kultusz). Tulajdonképpeni monoteizmussá csak a próféták fejlesztették ki a Jahve-hitet. Jahvét eredetileg a többi istenhez hasonlóan sokféle szimbólum alakjában tisztelték. Majd a babiloni fogság korában az istenfogalom további elmélyülése ment végbe: Jahve az egyedül igaz isten lett. Számukra az az isten, aki a semmiből általa létrehozott természettől abszolút módon különbözik, és felette természetisteneknek közvetítése nélkül uralkodik, valami egészen új volt, ami ellentétben állott minden addigi létezővel. (3)
Jézus Krisztus Heródes uralkodásának (Kr.e. 37 - Kr. u. 4) valamelyik utolsó évében született, a neki tulajdonított prédikációk és tanítások új alapra helyezték a zsidó Jahve-hitet. Magát Istentől küldött Messiásnak, felszabadítónak nevezte. Krisztus keresztre feszítése után a gyülekezetek gondolkodásának középpontjában Isten eljövendő országára és az utolsó ítéletre való várakozás állott. A megcsalt remény előbb-utóbb felbomlasztotta volna a korai keresztény közösségeket, ha a páli fordulat nem nyitotta volna meg a kereszténység előtt a világvallássá válás útját. Pál apostol azt az álláspontot képviselte, hogy Jézus kereszthalálával a bűnből való megváltás megtörtént az emberiség számára, és a Krisztusban ill. vértanúhalálában való hit vezet a megtisztuláshoz. Azaz a jelenlévő üdvösség tudatában jobb tartósan berendezkedni ezen a világon és megbékélni az adott társadalmi renddel. Pál a kereszténységben nem a meglevő folytatását látta, hanem valami újat. Ő volt az, aki kiszakította a kereszténységet zsidó-palesztin szülőföldjéről, és Antióchiából kiindulva rendszeres missziós tevékenysége révén eljuttatta az evangéliumot a szomszédos provinciákba. A zsidók hamarosan ellenállást tanúsítottak, a zsinagógák az új tan hirdetőivel szemben olykor fegyelmező eszközöket alkalmaztak, általában azonban békesség volt. Ezt az állapotot két üldözési hullám szakította meg. (4)
Az üldözés a hellenisták (a nyugati szétszórtságban lakó s görögül beszélő zsidókat), a keresztény hitre tért zsidó diaszpórák (a pogány népek között elszórva élt zsidók) ellen irányult, melynek eredményeképpen a kereszténység szétszóródott a világban. Amikor a keresztények a zsidó háború kezdetén (66-70) elhagyták Jeruzsálemet (Jézus Jeruzsálem pusztulásáról szóló próféciája okán), a zsidók hitszegőknek és árulóknak bélyegezték őket. (A héber zsidókeresztények Jeruzsálemben maradtak.) Az elhatalmasodó ellentétek hatására a zsinagóga hivatalosan is kiátkozta a keresztényeket (100 k.). A kereszténység alapvetően ellent mondott a császárkultusznak, az egyistenhit nem engedte a császár istenként tiszteletét, így terjedésének a keresztényüldözések próbáltak gátat vetni. A zsidóság a Római Birodalom keresztényüldözésében mindvégig végzetes szerepet játszott keresztényellenes felbujtóként. (5)
A II. század végére teljesen kiépült az egyházi hierarchia, élén Róma püspökével, aki kezdetben első volt az egyenlők között, később pedig őt illette meg a pápa cím. (Róma püspöke Szent Péter utóda.)
A kereszténység szüntelenül terjedt, végül 313-ban Nagy Konstantin (és társcsászára, Licinius) elkészítette a milánói vallástürelmi tervezetet, melyet rendelet formájában elküldött a keleti provinciák helytartóinak. A rendelet a kereszténységet egyenrangúvá tette más vallásokkal az egész birodalom területén. Konstantin támogatta az egyházat annak birodalomerősítő szerepe végett, halála előtt röviddel meg is keresztelkedett. 325-ben zsinatra hívta össze az összes püspököt Nikaiába, mely kimondta, hogy Krisztus egylényegű az Atyával, vagyis valóságos Isten (ez az alexandriai diakónus, Athanasziosz nézete), és elvetette, hogy csak hasonló jellegű, vagyis nem igazi isten (ez utóbbi Arius presbiter véleménye). A birodalom súlypontja Konstantinápolyba települt át, a császári székhely rangjára emelkedve püspöke 500 körül a császártól megkapta az ökumenikus pátriárka címet. Azonban a pátriárka később azzal az igénnyel is fellépett, hogy a római püspökkel egyenrangú legyen. A keresztények győzelmét a pogány áldozati ünnepek és hiedelmek felett Theodosius császár 392-es rendelete pecsételte meg, melyben betiltotta azokat és a kereszténységet egyedüli államvallássá nyilvánította.
Az első öt évszázad teológiai törekvéseinek betetőzése Ágoston (Augustinus, 354-430) munkássága, aki a katolikus hatalomigény nagy képviselője volt. Isten állama földi megjelenését a római egyházban vélte felfedezni, ezt az egyházat pedig Krisztus egy világi hatalom felett álló helytartója vezeti. Ezzel lefektette az a középkori egyházeszmény alapjait, mely megkülönböztette a későbbi kor kereszténységét az ősi gyülekezetektől. A gyülekezetek egyházzá válása fokozatosan ment végbe. Az egyház hatalmának növekedésével nőtt tisztségviselőinek külső pompája is, ennek eredményeképpen az egyházfejedelmek lelkipásztori tisztségükhöz nem kapcsolódó küzdelmekbe is keveredtek. A császársággal való függő viszonya a kereszténységnek a zsinatok idején éreztette hatását: befolyásolt eredményekről születtek határozatok. A kereszténység tana visszatalált azokhoz a külső formákhoz, amelyekkel alapítójuk szembefordult. (6)
A kora középkor jelentős intézményei a szerzetesrendek. A szerzetesség az egész keresztény világban elterjedt, de nem tekinthető a kereszténység találmányának. Minden vallásnak akadtak hívei, akik maradéktalanul eleget akartak tenni a vallási előírásoknak, ez keleten és nyugaton is másképp alakult. Míg keleten hátat fordítottak a társadalomnak, visszavonultak a pusztába és aszketikus életmódot folytattak, addig nyugaton Nursiai Szent Benedeknek köszönhetően kialakult egy olyan szerzetesi életforma, amely a szemlélődő életmódot összekapcsolta a cselekvő életmóddal. A bencés szerzeteseknek kiemelkedő szerepük volt a nyugat-európai civilizáció megteremtésében, hiszen a szerzetesek fizikai munkára kötelezése maga után vonta a fizikai munkamódszerek és technikák fejlődését, a munka társadalmi megbecsülését, valamint nem utolsósorban az elmélet és gyakorlat közeledését. (7) Ezt a kis kitérőt azért tartottam fontosnak, vagy arra érdemesnek, mert tükörképe a két térség vallási gondolkodásának.
Theodosius császár halála utána a római birodalom két részre szakadása az egyházat sem hagyta érintetlenül annak fejlődését tekintve. A nyugati részt az első évezred második felében germán hódító népek telítették el és népvándorlási hullám indult meg. A barbár királyságok közül a frank volt a legerősebb és legnagyobb a Nyugatrómai Birodalom területén, melynek királya, Klodvig (481-511), a római hithű athanasiusi tanításhoz csatlakozott. Ennek egyházpolitikai jelentősége volt, hiszen a nyugati egységet a germán államokban uralkodó ariánus hit veszélyeztette. Róma célja tehát az volt, hogy rávegye a többi germán törzset is az egylényegűség formulájának elfogadására, mely a 6. század folyamán számos törzsnél sikerült is. A hitbeli egység növekedése a hierarchiában is változást eredményezett: 502-től pápának nevezték a római püspököt, akinek a hatalma is állandóan növekedett. Gyarapodó földbirtokaik segítségével a világi uralkodókkal egyenrangúakként léphettek fel. A 9. században Észak-Európa népeinek megtérítéséhez fogtak, növelve a kereszténység hatalmi körét Európában. Itt kell megemlítenem Szent Bonifác (+754, eredeti nevén Winfried) egyházszervező tevékenységét, mely következetességével hozzájárult ahhoz, hogy a Frank Birodalom a létrehozott püspökségeken keresztül szervezetileg és kulturálisan Rómához szorosan kapcsolódjon, visszavezetve őket az összegyházi gondolatra. (8) Ezzel előkészítette az egyház és a Frank Birodalom közötti szövetséget, amelyről még a későbbiekben még szó lesz. Az egyház kiterjesztette politikai és szellemi befolyását, valamint tovább harcolt a barbár erkölcsök ellen (lóhúsevés, Jupiternek áldozás, házasulási szokások), amit a világi hatalom a legszigorúbb eszközökkel támogatott is. Éppoly türelmetlenség jellemezte más vallásokkal szemben a kereszténységet, mint amilyentől magának is szenvednie kellett. A keleti részt kevésbé érintette a népvándorlás, így a bizánci állam a római császárság hagyományait képes volt folytatni úgy, hogy azokat a görög formákhoz alkalmazta. A bizánci fejlődés fő forrásai a római államiság, a görög kultúra és keresztény hit, szilárdságának alapja pedig az udvar és egyház együttműködése, az egyház szorosan összefonódott a birodalommal.(9) Az arab terjeszkedés következtében nagy területi veszteségeket szenvedett Bizánc, Konstantinápoly azonban bevehetetlennek bizonyult, így Nyugat megmenekült az arabok beözönlésétől. E szorongatott helyzetben Bizáncnak nem volt módja megvédeni Rómát és Itáliát a Longobárdoktól. Mikor 592/593-ban Rómát ostrom alá vették a Longobárdok, Nagy Gergely pápának (590-604) sikerült rávenni őket békés úton, hogy vonuljanak ki Rómából, sőt a katolikus Theodelinda királynő segítségével sikerült keresztény hitre téríteni a longobárdokat. Mivel a politikai feszültségek megmaradtak, és újabb hódítópolitikát valló uralkodók törtek Itália elfoglalására, II. István pápa (752-757) végül segítséget kért és támogatásra lelt a frank Pippin király személyében (Bizánci segítségre ekkor nem számíthatott.) Ez az egyik korszakalkotó fordulata volt az európai történelemnek. Pippin minden olyan területet a pápának ígért, amelyet az ellenségtől vesznek vissza, ezzel megvetette a későbbi pápai állam alapjait. Bizánc azonban szintén igényt tartott ezekre a területekre, mint a Római Birodalom felségterületére. Nem ismerték el a területekről szóló egyezséget, és árulásnak minősítették a pápa szövetségét a frankokkal. Feltételezhető, hogy ekkor született Konstantin adománylevele (amelyről bebizonyosodott, hogy hamisítvány), mely szerint Nagy Konstantin a római székre hagyományozta az egész nyugati birodalom irányítását, mikor Konstantinápolyba helyezte át székhelyét.(10) Az egyház szellemi, de mindenekelőtt világi hatalmának sértetlenségét történeti érvekkel, s ha kellett, dokumentumokkal igyekeztek alátámasztani. (11) Ekkortól az egyházi és világi hatalom vetekedése, a felsőbbség elismertetése központi témája lesz a politikai küzdelmeknek.
A bizánci egyház és a római egyház közötti viszony sokszor vált igen feszültté. Itt megemlítenék két tényezőt is. Az egyik az ikonrombolás (III. León császár 730-ban megtiltotta Jézus képi ábrázolását és az ikonok tiszteletét). Ennek következtében a keleti területeken a szentekről készült képek nagy része megsemmisült. A 787-es II. niceai zsinat vetett végett a képek tisztelete elleni harcnak, bár nem véglegesen.(12) (A 794-es majna-frankfurti zsinat elvetette a niceai zsinat eredményét, ehhez a pápa is csatlakozott. A képtisztelet ellenzői még a 11. században is hallatják hangjukat.)(13) A másik pedig a triglosszia elvének kialakulása, melynek lényege, hogy a keresztény liturgia három nyelven végezhető csupán: héberül, görögül és latinul. (A keleti keresztények ezt nem fogadták el, a nyugatiaknál pedig a gyakorlatban annyit jelentett, hogy az istentisztelet nyelve csakis a latin lehetett.)(14) Jó példa erre Cirill és Metód hittérítő szerzetesek története, akik a 9. században megteremtették a szláv nyelvű liturgiát, de a triglosszia elve miatt a frank papság nyomására Rómába zarándokoltak ahol II. Adorján pápa jóváhagyta a szláv nyelvű liturgikus könyvek használatát (868). 880-ban VIII. János megújította a II. Adorján pápától kapott kiváltságot: a szláv nyelv használatát a szent liturgiában. (15) (Itt még zárójelben meg kell jegyezni, a Római Birodalom egységével a teológiai egység [a latin nyelv térhódításával a korábbi görög helyett] is megszűnt, új teológiai gondolkodásmódot eredményezve. Ennek oka, hogy a különböző tévtanok elleni küzdelem hangsúlyeltolódásokhoz vezetett a görög és latin teológiai irodalomban).(16)
A 11. században elkezdett erősödni a bizánci egyház, a császári hatalom rovására. 1028-ban kihalt a Makedón-dinasztia férfiágon, az utolsó tagja halálos ágyán férjhez adta lányát (Zoé) az uralom folytonosságának biztosítása érdekében (élt az oikonomia, azaz a kánonjog rugalmas alkalmazásának lehetőségével, mivel a kiszemelt Rómanos Argyros már nős volt és rokoni kapcsolatban állt új jegyesével). Bár rendkívül érdekes lenne, de hely hiányában nem részletezem a császári szék későbbi várományosainak történetét, ezzel együtt Zoé későbbi házasságait, csak annyit jelölök meg, hogy harmadik férje, IX. Kónstantin Monomakhos (1042-1055) volt a császár az egyházszakadás idején, aki az 1043-ban elhunyt Alexios Studités pátriárka utódjául Mikhael Kéruliariost - cinkosát egy korábbi összeesküvésben - nevezte ki. Kéruliarios részben a ortodox hit védelme, és talán részben Argyros (Itáliában képviselte a bizánci udvar érdekeit a normannokkal szemben, egyben a konstantinápolyi latin közösség mentora) ellehetetlenítése végett bezáratta a latin rítusú templomokat Konstantinápolyban. (Az intézkedés időpontja ismeretlen.)
1053 őszén Leó ochridai érsek levelet küldött Trani püspökének, Ióannésnak, melyben kifogásolta a kovásztalan kenyér használatát, a cölibátust és a Filique hitvallásba való felvételét. (A latin hitvallásban a Szentlélek az Atyától és a Fiútól [Filique] származik, míg a keletiben az Atyától a Fiú által.) Ióannés a levelet továbbküldte Humbertus bíborosnak, aki azt latinra fordította és eljuttatta IX. Leó pápához (1049-1054), mely fordításban az ochridai érsek mellett aláíróként a pátriárka is szerepel. (17)
Amikor IX. Leó pápa dél-itáliai területek felé kacsintgatott, melyek egy részét a normannok már elhódítottak Bizánctól, IX. Kónstantin és Argyros hajlottak a megegyezésre a pápával a normannok ellen. Azonban Kéruliarios attól tartott, hogy a pápa kiterjesztené a joghatóságát, ezért igyekezett ellehetetleníteni a közeledést oly módon, hogy támadta a latin szokásokat, valamint ahogy már említettem, bezáratta a latin rítusú templomokat és kolostorokat. IX. Leó egy kis küldöttséget küldött Humbertus bíboros vezetésével egyrészt a szövetségről szóló tárgyalások, másrészt a pátriárka támadásainak kivédésére (nem sikerült levélváltással lezárni a keresett vitát).
1054. április 19-én meghalt a pápa, melyről nem értesültek a követek, akik ekkortájt érkeztek meg Konstantinápolyba. A küldöttséget a császár fogadta, viszont a pátriárka megvárakoztatta őket, és kerülte a találkozás. A konstantini adománylevél alapján, amelyet még ekkor Konstantinápolyban is eredetiként kezeltek, valamint a Szent Péteri utódlásra hivatkozva követelték a római joghatóság és a nyugati szokások elismerését. (18) A számító pátriárka azonban minden tárgyalást meghiúsított. 1054. július 16-án Humbertus kiközösítő bullát helyezett el a Hagia Sophia oltárán, melyben kiátkozta Mikháel pátriárkát, Leó érseket és követőiket. Majd a küldöttség a cipőjéről lerázta a port jelképesen a Hagia Sophia kapujában és visszaindultak Rómába. Kérularios a bullát görögre fordította, és eljuttatta a császárhoz, majd zsinatot hívott össze a Hagia Sophiába, ahol ismertette a bullát, majd megvádolta Humbertust, hogy a pecséteket megbolygatva meghamisította a pápa leveleit. A zsinati határozat részben megismételte Photius patriarcha (858-867; 877-886) híres körlevelét (az ő idejében is történt kísérlet az elszakadásra, de az a skizma nem volt végleges, viszonylag hamar helyreállt az egység) és a latinok minden tévelygését. (19)
Máig vitatják, volt-e felhatalmazása Humbertus bíborosnak ilyen lépés megtételére, mivel a pápai szék üres volt a kiátkozáskor. IX. Leó utóda egy évvel a pápa halála után foglalta el a pápai széket. (20)
Összességében láthattuk, hogy a máig fennálló skizma hátterében elsősorban hatalmi köri, személyi ellentétek álltak túl a teológiai, dogmatikai és liturgiai különbségeken, melyek egy olyan korban teljesedtek ki, mikor sok múlott a szereplők jellemén, hiszen a különbségek már évszázadokkal korábban is kirajzolódtak, illetve tudatosultak. Fontos még azonban megemlíteni a pátriárka hatalmi szemléletét (egyházi tisztségével járó hatalmát nagyobbnak tekintette a császárénál), amelyet híven tükröz az idézetem a dolgozat elején. Megkockáztatom az események megismerésének tükrében, hogy részben ezért is, és a maga hatalmának elsőbbsége elérésének érdekében (keleti egyház elkülönítése) a pápával szemben, mert a császár érdeke ellen cselekedni, hiszen ha belegondolunk, mind a Pápának, mind a császárnak érdekében állt a szövetség a normannok ellen.
Jegyzetek
1. Farkas Zoltán: Az 1054-es egyházszakadás bizánci háttere. (2005. 11. 02.)
http://www.communio.hu/vigilia/2000/11/far0011.html Utolsó módosítás: 2001. 02. 15.
2. Farkas Zoltán: i.m., http://www.communio.hu/vigilia/2000/11/far0011.html
3. Helmut von Glasenapp: Az öt világvallás. (Negyedik kiadás). Gondolat, Budapest, 1984. p. 226.
4. Karl Heussi: Az egyháztörténet kézikönyve. Osiris kiadó, Budapest 2000. p. 30.
5. August Franzen: Kis egyháztörténet. Agapé, Szeged, 1998. p.29-30.
6. Helmut von Glasenapp, i.m., p. 266-269.
7. Bellér Béla: Történelem a középiskolák I. osztálya számára. Nemzeti tankönyvkiadó, Budapest, 1996.
8. Civilizációk és vallások: Szöveggyűjtemény a civilizációk összehasonlító tanulmányozásához. / szerk. Benkes Mihály/ Cégér Kiadó, Budapest, p. 292.
9. Helmut von Glasenapp, i.m., p. 266-269.
10. August Franzen, i.m., p.148-152.
11. Civilizációk és vallások, i.m., p. 298.
12. Civilizációk és vallások, i.m., p. 359.
13. Karl Heussi, i.m., p. 172.
14. Kéki Béla: Az írás története. (Javított, átdolgozott kiadás), Budapest, Vince Kiadó Kft. 2001. p. 94.
15. Slavorum apostoli körlevele megemlékezésül Szent Cirill és Metód evangelizációs munkájának 1100. évfordulója alkalmából. Szent István Társulat, Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest, 1986. (Fordított: Dr. Kiss László)
16. Farkas Zoltán: i.m., http://www.communio.hu/vigilia/2000/11/far0011.html
17. Farkas Zoltán: i.m., http://www.communio.hu/vigilia/2000/11/far0011.html
18. August Franzen, i.m., p. 195.
19. Farkas Zoltán: i.m., http://www.communio.hu/vigilia/2000/11/far0011.html
20. August Franzen, i.m. p. 196.
némelyeket apostolokká,
másokat prófétákká,
ismét másokat tanítókká tett
a császárt sehol sem említette (1)
(Mikhael Kérularios pátriárka)
A keresztény egyház kettészakadása hosszú folyamat eredménye volt, mely 1054-ben vált véglegessé, és az európai történetírásban meghatározó eseménnyé lett. A kortársak, különösen a bizánci történetírók azonban nem tekintették véglegesnek ezt a szakadást, így nem szenteltek neki jelentős helyet az akkori történések leírásában.(2) Tény viszont, hogy azóta sem tudott átlépni a két egyház az ellentéteken, bár sok tanításban megegyeznek egymással, de eltérnek olyan lényegi kérdésekben többek között, mint a Szentháromság értelmezése, és a cölibátus.
Dolgozatomban szeretnék rámutatni arra, hogy milyen tényezők váltották ki az egyházszakadást, és úgy vélem, ezeket a kezdetektől kell eredeztetni, hiszen látni fogjuk, hogy már akkor ott gyökereztek a majdani ellentétek alapjai.
Amikor a kereszténység megjelent Rómában, kezdetben csak egy zsidó szektának, vallási irányzatnak számított. A Római Birodalomba beolvasztott népek megtarthatták saját kultúrájukat, szokásaikat, így sok vallás létezett egyidejűleg a birodalom határain belül. A zsidóság is magával hozta vallását a Jeruzsálemi templom elfoglalása után. A zsidóság egy az egyedülvaló, túlvilági istenbe vetett hitet tudhatott magáénak (Jahve kultusz). Tulajdonképpeni monoteizmussá csak a próféták fejlesztették ki a Jahve-hitet. Jahvét eredetileg a többi istenhez hasonlóan sokféle szimbólum alakjában tisztelték. Majd a babiloni fogság korában az istenfogalom további elmélyülése ment végbe: Jahve az egyedül igaz isten lett. Számukra az az isten, aki a semmiből általa létrehozott természettől abszolút módon különbözik, és felette természetisteneknek közvetítése nélkül uralkodik, valami egészen új volt, ami ellentétben állott minden addigi létezővel. (3)
Jézus Krisztus Heródes uralkodásának (Kr.e. 37 - Kr. u. 4) valamelyik utolsó évében született, a neki tulajdonított prédikációk és tanítások új alapra helyezték a zsidó Jahve-hitet. Magát Istentől küldött Messiásnak, felszabadítónak nevezte. Krisztus keresztre feszítése után a gyülekezetek gondolkodásának középpontjában Isten eljövendő országára és az utolsó ítéletre való várakozás állott. A megcsalt remény előbb-utóbb felbomlasztotta volna a korai keresztény közösségeket, ha a páli fordulat nem nyitotta volna meg a kereszténység előtt a világvallássá válás útját. Pál apostol azt az álláspontot képviselte, hogy Jézus kereszthalálával a bűnből való megváltás megtörtént az emberiség számára, és a Krisztusban ill. vértanúhalálában való hit vezet a megtisztuláshoz. Azaz a jelenlévő üdvösség tudatában jobb tartósan berendezkedni ezen a világon és megbékélni az adott társadalmi renddel. Pál a kereszténységben nem a meglevő folytatását látta, hanem valami újat. Ő volt az, aki kiszakította a kereszténységet zsidó-palesztin szülőföldjéről, és Antióchiából kiindulva rendszeres missziós tevékenysége révén eljuttatta az evangéliumot a szomszédos provinciákba. A zsidók hamarosan ellenállást tanúsítottak, a zsinagógák az új tan hirdetőivel szemben olykor fegyelmező eszközöket alkalmaztak, általában azonban békesség volt. Ezt az állapotot két üldözési hullám szakította meg. (4)
Az üldözés a hellenisták (a nyugati szétszórtságban lakó s görögül beszélő zsidókat), a keresztény hitre tért zsidó diaszpórák (a pogány népek között elszórva élt zsidók) ellen irányult, melynek eredményeképpen a kereszténység szétszóródott a világban. Amikor a keresztények a zsidó háború kezdetén (66-70) elhagyták Jeruzsálemet (Jézus Jeruzsálem pusztulásáról szóló próféciája okán), a zsidók hitszegőknek és árulóknak bélyegezték őket. (A héber zsidókeresztények Jeruzsálemben maradtak.) Az elhatalmasodó ellentétek hatására a zsinagóga hivatalosan is kiátkozta a keresztényeket (100 k.). A kereszténység alapvetően ellent mondott a császárkultusznak, az egyistenhit nem engedte a császár istenként tiszteletét, így terjedésének a keresztényüldözések próbáltak gátat vetni. A zsidóság a Római Birodalom keresztényüldözésében mindvégig végzetes szerepet játszott keresztényellenes felbujtóként. (5)
A II. század végére teljesen kiépült az egyházi hierarchia, élén Róma püspökével, aki kezdetben első volt az egyenlők között, később pedig őt illette meg a pápa cím. (Róma püspöke Szent Péter utóda.)
A kereszténység szüntelenül terjedt, végül 313-ban Nagy Konstantin (és társcsászára, Licinius) elkészítette a milánói vallástürelmi tervezetet, melyet rendelet formájában elküldött a keleti provinciák helytartóinak. A rendelet a kereszténységet egyenrangúvá tette más vallásokkal az egész birodalom területén. Konstantin támogatta az egyházat annak birodalomerősítő szerepe végett, halála előtt röviddel meg is keresztelkedett. 325-ben zsinatra hívta össze az összes püspököt Nikaiába, mely kimondta, hogy Krisztus egylényegű az Atyával, vagyis valóságos Isten (ez az alexandriai diakónus, Athanasziosz nézete), és elvetette, hogy csak hasonló jellegű, vagyis nem igazi isten (ez utóbbi Arius presbiter véleménye). A birodalom súlypontja Konstantinápolyba települt át, a császári székhely rangjára emelkedve püspöke 500 körül a császártól megkapta az ökumenikus pátriárka címet. Azonban a pátriárka később azzal az igénnyel is fellépett, hogy a római püspökkel egyenrangú legyen. A keresztények győzelmét a pogány áldozati ünnepek és hiedelmek felett Theodosius császár 392-es rendelete pecsételte meg, melyben betiltotta azokat és a kereszténységet egyedüli államvallássá nyilvánította.
Az első öt évszázad teológiai törekvéseinek betetőzése Ágoston (Augustinus, 354-430) munkássága, aki a katolikus hatalomigény nagy képviselője volt. Isten állama földi megjelenését a római egyházban vélte felfedezni, ezt az egyházat pedig Krisztus egy világi hatalom felett álló helytartója vezeti. Ezzel lefektette az a középkori egyházeszmény alapjait, mely megkülönböztette a későbbi kor kereszténységét az ősi gyülekezetektől. A gyülekezetek egyházzá válása fokozatosan ment végbe. Az egyház hatalmának növekedésével nőtt tisztségviselőinek külső pompája is, ennek eredményeképpen az egyházfejedelmek lelkipásztori tisztségükhöz nem kapcsolódó küzdelmekbe is keveredtek. A császársággal való függő viszonya a kereszténységnek a zsinatok idején éreztette hatását: befolyásolt eredményekről születtek határozatok. A kereszténység tana visszatalált azokhoz a külső formákhoz, amelyekkel alapítójuk szembefordult. (6)
A kora középkor jelentős intézményei a szerzetesrendek. A szerzetesség az egész keresztény világban elterjedt, de nem tekinthető a kereszténység találmányának. Minden vallásnak akadtak hívei, akik maradéktalanul eleget akartak tenni a vallási előírásoknak, ez keleten és nyugaton is másképp alakult. Míg keleten hátat fordítottak a társadalomnak, visszavonultak a pusztába és aszketikus életmódot folytattak, addig nyugaton Nursiai Szent Benedeknek köszönhetően kialakult egy olyan szerzetesi életforma, amely a szemlélődő életmódot összekapcsolta a cselekvő életmóddal. A bencés szerzeteseknek kiemelkedő szerepük volt a nyugat-európai civilizáció megteremtésében, hiszen a szerzetesek fizikai munkára kötelezése maga után vonta a fizikai munkamódszerek és technikák fejlődését, a munka társadalmi megbecsülését, valamint nem utolsósorban az elmélet és gyakorlat közeledését. (7) Ezt a kis kitérőt azért tartottam fontosnak, vagy arra érdemesnek, mert tükörképe a két térség vallási gondolkodásának.
Theodosius császár halála utána a római birodalom két részre szakadása az egyházat sem hagyta érintetlenül annak fejlődését tekintve. A nyugati részt az első évezred második felében germán hódító népek telítették el és népvándorlási hullám indult meg. A barbár királyságok közül a frank volt a legerősebb és legnagyobb a Nyugatrómai Birodalom területén, melynek királya, Klodvig (481-511), a római hithű athanasiusi tanításhoz csatlakozott. Ennek egyházpolitikai jelentősége volt, hiszen a nyugati egységet a germán államokban uralkodó ariánus hit veszélyeztette. Róma célja tehát az volt, hogy rávegye a többi germán törzset is az egylényegűség formulájának elfogadására, mely a 6. század folyamán számos törzsnél sikerült is. A hitbeli egység növekedése a hierarchiában is változást eredményezett: 502-től pápának nevezték a római püspököt, akinek a hatalma is állandóan növekedett. Gyarapodó földbirtokaik segítségével a világi uralkodókkal egyenrangúakként léphettek fel. A 9. században Észak-Európa népeinek megtérítéséhez fogtak, növelve a kereszténység hatalmi körét Európában. Itt kell megemlítenem Szent Bonifác (+754, eredeti nevén Winfried) egyházszervező tevékenységét, mely következetességével hozzájárult ahhoz, hogy a Frank Birodalom a létrehozott püspökségeken keresztül szervezetileg és kulturálisan Rómához szorosan kapcsolódjon, visszavezetve őket az összegyházi gondolatra. (8) Ezzel előkészítette az egyház és a Frank Birodalom közötti szövetséget, amelyről még a későbbiekben még szó lesz. Az egyház kiterjesztette politikai és szellemi befolyását, valamint tovább harcolt a barbár erkölcsök ellen (lóhúsevés, Jupiternek áldozás, házasulási szokások), amit a világi hatalom a legszigorúbb eszközökkel támogatott is. Éppoly türelmetlenség jellemezte más vallásokkal szemben a kereszténységet, mint amilyentől magának is szenvednie kellett. A keleti részt kevésbé érintette a népvándorlás, így a bizánci állam a római császárság hagyományait képes volt folytatni úgy, hogy azokat a görög formákhoz alkalmazta. A bizánci fejlődés fő forrásai a római államiság, a görög kultúra és keresztény hit, szilárdságának alapja pedig az udvar és egyház együttműködése, az egyház szorosan összefonódott a birodalommal.(9) Az arab terjeszkedés következtében nagy területi veszteségeket szenvedett Bizánc, Konstantinápoly azonban bevehetetlennek bizonyult, így Nyugat megmenekült az arabok beözönlésétől. E szorongatott helyzetben Bizáncnak nem volt módja megvédeni Rómát és Itáliát a Longobárdoktól. Mikor 592/593-ban Rómát ostrom alá vették a Longobárdok, Nagy Gergely pápának (590-604) sikerült rávenni őket békés úton, hogy vonuljanak ki Rómából, sőt a katolikus Theodelinda királynő segítségével sikerült keresztény hitre téríteni a longobárdokat. Mivel a politikai feszültségek megmaradtak, és újabb hódítópolitikát valló uralkodók törtek Itália elfoglalására, II. István pápa (752-757) végül segítséget kért és támogatásra lelt a frank Pippin király személyében (Bizánci segítségre ekkor nem számíthatott.) Ez az egyik korszakalkotó fordulata volt az európai történelemnek. Pippin minden olyan területet a pápának ígért, amelyet az ellenségtől vesznek vissza, ezzel megvetette a későbbi pápai állam alapjait. Bizánc azonban szintén igényt tartott ezekre a területekre, mint a Római Birodalom felségterületére. Nem ismerték el a területekről szóló egyezséget, és árulásnak minősítették a pápa szövetségét a frankokkal. Feltételezhető, hogy ekkor született Konstantin adománylevele (amelyről bebizonyosodott, hogy hamisítvány), mely szerint Nagy Konstantin a római székre hagyományozta az egész nyugati birodalom irányítását, mikor Konstantinápolyba helyezte át székhelyét.(10) Az egyház szellemi, de mindenekelőtt világi hatalmának sértetlenségét történeti érvekkel, s ha kellett, dokumentumokkal igyekeztek alátámasztani. (11) Ekkortól az egyházi és világi hatalom vetekedése, a felsőbbség elismertetése központi témája lesz a politikai küzdelmeknek.
A bizánci egyház és a római egyház közötti viszony sokszor vált igen feszültté. Itt megemlítenék két tényezőt is. Az egyik az ikonrombolás (III. León császár 730-ban megtiltotta Jézus képi ábrázolását és az ikonok tiszteletét). Ennek következtében a keleti területeken a szentekről készült képek nagy része megsemmisült. A 787-es II. niceai zsinat vetett végett a képek tisztelete elleni harcnak, bár nem véglegesen.(12) (A 794-es majna-frankfurti zsinat elvetette a niceai zsinat eredményét, ehhez a pápa is csatlakozott. A képtisztelet ellenzői még a 11. században is hallatják hangjukat.)(13) A másik pedig a triglosszia elvének kialakulása, melynek lényege, hogy a keresztény liturgia három nyelven végezhető csupán: héberül, görögül és latinul. (A keleti keresztények ezt nem fogadták el, a nyugatiaknál pedig a gyakorlatban annyit jelentett, hogy az istentisztelet nyelve csakis a latin lehetett.)(14) Jó példa erre Cirill és Metód hittérítő szerzetesek története, akik a 9. században megteremtették a szláv nyelvű liturgiát, de a triglosszia elve miatt a frank papság nyomására Rómába zarándokoltak ahol II. Adorján pápa jóváhagyta a szláv nyelvű liturgikus könyvek használatát (868). 880-ban VIII. János megújította a II. Adorján pápától kapott kiváltságot: a szláv nyelv használatát a szent liturgiában. (15) (Itt még zárójelben meg kell jegyezni, a Római Birodalom egységével a teológiai egység [a latin nyelv térhódításával a korábbi görög helyett] is megszűnt, új teológiai gondolkodásmódot eredményezve. Ennek oka, hogy a különböző tévtanok elleni küzdelem hangsúlyeltolódásokhoz vezetett a görög és latin teológiai irodalomban).(16)
A 11. században elkezdett erősödni a bizánci egyház, a császári hatalom rovására. 1028-ban kihalt a Makedón-dinasztia férfiágon, az utolsó tagja halálos ágyán férjhez adta lányát (Zoé) az uralom folytonosságának biztosítása érdekében (élt az oikonomia, azaz a kánonjog rugalmas alkalmazásának lehetőségével, mivel a kiszemelt Rómanos Argyros már nős volt és rokoni kapcsolatban állt új jegyesével). Bár rendkívül érdekes lenne, de hely hiányában nem részletezem a császári szék későbbi várományosainak történetét, ezzel együtt Zoé későbbi házasságait, csak annyit jelölök meg, hogy harmadik férje, IX. Kónstantin Monomakhos (1042-1055) volt a császár az egyházszakadás idején, aki az 1043-ban elhunyt Alexios Studités pátriárka utódjául Mikhael Kéruliariost - cinkosát egy korábbi összeesküvésben - nevezte ki. Kéruliarios részben a ortodox hit védelme, és talán részben Argyros (Itáliában képviselte a bizánci udvar érdekeit a normannokkal szemben, egyben a konstantinápolyi latin közösség mentora) ellehetetlenítése végett bezáratta a latin rítusú templomokat Konstantinápolyban. (Az intézkedés időpontja ismeretlen.)
1053 őszén Leó ochridai érsek levelet küldött Trani püspökének, Ióannésnak, melyben kifogásolta a kovásztalan kenyér használatát, a cölibátust és a Filique hitvallásba való felvételét. (A latin hitvallásban a Szentlélek az Atyától és a Fiútól [Filique] származik, míg a keletiben az Atyától a Fiú által.) Ióannés a levelet továbbküldte Humbertus bíborosnak, aki azt latinra fordította és eljuttatta IX. Leó pápához (1049-1054), mely fordításban az ochridai érsek mellett aláíróként a pátriárka is szerepel. (17)
Amikor IX. Leó pápa dél-itáliai területek felé kacsintgatott, melyek egy részét a normannok már elhódítottak Bizánctól, IX. Kónstantin és Argyros hajlottak a megegyezésre a pápával a normannok ellen. Azonban Kéruliarios attól tartott, hogy a pápa kiterjesztené a joghatóságát, ezért igyekezett ellehetetleníteni a közeledést oly módon, hogy támadta a latin szokásokat, valamint ahogy már említettem, bezáratta a latin rítusú templomokat és kolostorokat. IX. Leó egy kis küldöttséget küldött Humbertus bíboros vezetésével egyrészt a szövetségről szóló tárgyalások, másrészt a pátriárka támadásainak kivédésére (nem sikerült levélváltással lezárni a keresett vitát).
1054. április 19-én meghalt a pápa, melyről nem értesültek a követek, akik ekkortájt érkeztek meg Konstantinápolyba. A küldöttséget a császár fogadta, viszont a pátriárka megvárakoztatta őket, és kerülte a találkozás. A konstantini adománylevél alapján, amelyet még ekkor Konstantinápolyban is eredetiként kezeltek, valamint a Szent Péteri utódlásra hivatkozva követelték a római joghatóság és a nyugati szokások elismerését. (18) A számító pátriárka azonban minden tárgyalást meghiúsított. 1054. július 16-án Humbertus kiközösítő bullát helyezett el a Hagia Sophia oltárán, melyben kiátkozta Mikháel pátriárkát, Leó érseket és követőiket. Majd a küldöttség a cipőjéről lerázta a port jelképesen a Hagia Sophia kapujában és visszaindultak Rómába. Kérularios a bullát görögre fordította, és eljuttatta a császárhoz, majd zsinatot hívott össze a Hagia Sophiába, ahol ismertette a bullát, majd megvádolta Humbertust, hogy a pecséteket megbolygatva meghamisította a pápa leveleit. A zsinati határozat részben megismételte Photius patriarcha (858-867; 877-886) híres körlevelét (az ő idejében is történt kísérlet az elszakadásra, de az a skizma nem volt végleges, viszonylag hamar helyreállt az egység) és a latinok minden tévelygését. (19)
Máig vitatják, volt-e felhatalmazása Humbertus bíborosnak ilyen lépés megtételére, mivel a pápai szék üres volt a kiátkozáskor. IX. Leó utóda egy évvel a pápa halála után foglalta el a pápai széket. (20)
Összességében láthattuk, hogy a máig fennálló skizma hátterében elsősorban hatalmi köri, személyi ellentétek álltak túl a teológiai, dogmatikai és liturgiai különbségeken, melyek egy olyan korban teljesedtek ki, mikor sok múlott a szereplők jellemén, hiszen a különbségek már évszázadokkal korábban is kirajzolódtak, illetve tudatosultak. Fontos még azonban megemlíteni a pátriárka hatalmi szemléletét (egyházi tisztségével járó hatalmát nagyobbnak tekintette a császárénál), amelyet híven tükröz az idézetem a dolgozat elején. Megkockáztatom az események megismerésének tükrében, hogy részben ezért is, és a maga hatalmának elsőbbsége elérésének érdekében (keleti egyház elkülönítése) a pápával szemben, mert a császár érdeke ellen cselekedni, hiszen ha belegondolunk, mind a Pápának, mind a császárnak érdekében állt a szövetség a normannok ellen.
Jegyzetek
1. Farkas Zoltán: Az 1054-es egyházszakadás bizánci háttere. (2005. 11. 02.)
http://www.communio.hu/vigilia/2000/11/far0011.html Utolsó módosítás: 2001. 02. 15.
2. Farkas Zoltán: i.m., http://www.communio.hu/vigilia/2000/11/far0011.html
3. Helmut von Glasenapp: Az öt világvallás. (Negyedik kiadás). Gondolat, Budapest, 1984. p. 226.
4. Karl Heussi: Az egyháztörténet kézikönyve. Osiris kiadó, Budapest 2000. p. 30.
5. August Franzen: Kis egyháztörténet. Agapé, Szeged, 1998. p.29-30.
6. Helmut von Glasenapp, i.m., p. 266-269.
7. Bellér Béla: Történelem a középiskolák I. osztálya számára. Nemzeti tankönyvkiadó, Budapest, 1996.
8. Civilizációk és vallások: Szöveggyűjtemény a civilizációk összehasonlító tanulmányozásához. / szerk. Benkes Mihály/ Cégér Kiadó, Budapest, p. 292.
9. Helmut von Glasenapp, i.m., p. 266-269.
10. August Franzen, i.m., p.148-152.
11. Civilizációk és vallások, i.m., p. 298.
12. Civilizációk és vallások, i.m., p. 359.
13. Karl Heussi, i.m., p. 172.
14. Kéki Béla: Az írás története. (Javított, átdolgozott kiadás), Budapest, Vince Kiadó Kft. 2001. p. 94.
15. Slavorum apostoli körlevele megemlékezésül Szent Cirill és Metód evangelizációs munkájának 1100. évfordulója alkalmából. Szent István Társulat, Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest, 1986. (Fordított: Dr. Kiss László)
16. Farkas Zoltán: i.m., http://www.communio.hu/vigilia/2000/11/far0011.html
17. Farkas Zoltán: i.m., http://www.communio.hu/vigilia/2000/11/far0011.html
18. August Franzen, i.m., p. 195.
19. Farkas Zoltán: i.m., http://www.communio.hu/vigilia/2000/11/far0011.html
20. August Franzen, i.m. p. 196.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2008-02-21 12:45:11
Kedves Mera!
Örülök, hogy hasznosnak tartottad, amit írtam. Ez volt a célom.
Nincs köztünk eltérés abban sem, hogy én sem vagyok vallásos, és, hogy engem is érdekel a vallások története, különös tekintettel a zsidó-keresztény vallások kialakulására és beágyazottságára, valamint hatására az európai, és ezt meghaladóan a világ társadalmaira.
Abban sem szállok vitába veled, mivel igazad van, és látom is, hogy ezt a dolgozatot milyen szempontból állítottad össze. Éppen erre írtam azt, hogy; "...bárki számára, aki nem tájékozott a történelemben, a közvetlen összefüggések tárgyában kiváló kapaszkodókat talál benne, és - szinte (azaz a mai kutatási eredmények szintjén) - cáfolhatatlan bizonyítékait a kor e tárgyú nagypolitikai összefüggéseinek."
Ennek a céljának tökéletesen megfelel.
Mi több, azt gondoltam erről a dolgozatról, amit nem szakdolgozatként értékeltem, hiszen ezt írtam róla: "Amennyiben ez egy szakdolgozat lenne...", majd úgy kezeltem, mint egy szimpla (mert az) - következésképpen - házi dolgozatot.
Viszont ennek a "tudományos" platformnak - gondolom én - az a feladata, hogy újszerű megközelítésekkel gazdagítsa az ismereteinket, így aztán én ebből a szempontból vontam górcső alá a munkád.
Ebből a megközelítésből ugyanis, bármennyire összeszedett az anyag, nem ad új, azaz többletinformációt.
Mint írtam, dolgozatként jelest adnék rá, és mint szintén írtam, mindazoknak akik nem jártasak a kor történéseiben, szintén reveláció erejével hat. Mi több, szemben számos tudományos munkával, még - ennek keretein belül - "olvasmányos", azaz "népszerű" is.
Ez pedig nem negatív jelző, hiszen az ismeretek népszerűsítése csak a sznobok számára pejoratív tevékenység.
Amit valóban "számonkérek", az éppen annak a bizonyítása, hogy miért is válhatott ez a vallási kör - szinte kizárólagos - társadalomformáló és politikai erővé? Ez az, amit érdemes lenne - akár egy második "fejezetben" - érdemében kifejteni, bizonyítani, azaz beágyazni a korszakba.
Nem tudok ugyanis egyetérteni azzal a leegyszerűsítéseddel, idézlek: "Nem volt fizetés, nem volt nyugdíj, nem volt egészségügyi ellátás. Nagy volt a halandóság és szegénység. Az erősek megmaradtak és elnyomták a gyengéket. Egy nyomorult életben hogy ne örültek volna a tanításoknak, amelyek a szenvedésekkel teli földi élet után a mennyországot és megüdvözülést ígértek?"
Éppen azért nem, mert egyrészt a keresztényég kialakulásának korában hatalmas "verseny" volt az új társadalmi jelenségként kialakuló "üdvözítő" vallások között, és ezeken belül NEM a keresztény hit volt a favorit! (Rögtön két kérdés: Mi volt a valódi társadalmi oka az üdvözítő vallások kialakulásának, jellemzően a közelkelet ugyan romanizált, de nem "római gondolkodású" világában, és mi volt az a többlet tartalom, ami a "futottak még" kategóriájú christianizmust emelte - sok évszázad alatt - egyrészt első számú üldözött közösséggé, majd a verseny győztesévé?)
Ennek megértése nélkül, nagyon is dogmajellegű az az állítás, hogy azért, mert az emberek legalább a túlvilágtól várták az üdvözülést!
Éppen az általad taglalt korszak végén - hogy ismét csak egy magyar adalékkal éljünk - kezdte meg Géza fejedelem az erőszakos hittérítést a magyarok között, majd folytatta ezt István, alias Vajk, mégpedig egyáltalán nem szelíd módszerekkel, már amennyiben a tömeges kivégzésekkel való fenyegetést, és annak beváltását nem nevezzük szelíd módszereknek! Holott a magyarok igencsak jól megvoltak a maguk táltoshitében!
Itt pedig nem is az a kérdés, hogy az, akinek a fejét egy pallossal le akarják vágni, mitől vált "meggyőződéses" kereszténnyé, hanem az, hogy mitől maradt az, amikor éppenséggel a feudalizálódó világban olyan természetes jogait veszítette el, mint a magyarok a törzsi és személyes szabadságaikat, valamint a gyarapodásuk, létbiztonságuk kialakításának individuális lehetőségét?
Bizony ez egyfajta gondolati "forradalom" volt, amely alkalmas volt a feudális társadalmak kialakítására, de - miközben a termelőerők átcsoportosulása révén eltüntette a rabszolgaság intézményét - szabad népeket is egy új típusú szolgaságba kényszerített!
Tehát ebben a forrongó eonban, valójában milyen eszközrendszereken keresztül volt képes elfogadtatni azt az - immár szellemi - szolgasorba hajtást, ami a korszak - szinte - egyetlen társadalmára sem volt jellemző? (Legalább a gondolatok, a hit szabadságába nem szóltak - mai értelemben vett hatalmi eszközökkel - bele.)
Ezért aztán nem is igazán érthetjük meg ezt a - napjainkra is dominánsan kiható következményű - évezredet, ha a társadalmak mélymozgásait, szocializációs változásait, kölcsönhatásait nem elemezzük. Megmaradunk a boldog tudatlanság (Máté ev. 5 vers. 5 sor.; "Boldogok a lelki szegények mert övék a mennyeknek országa!") szintjén, ha egyfajta dogmaként fogadjuk el, hogy így történt, mert így kellett történjen!
Ellentétben veled, úgy gondolom, hogy az eltűnt népekkel is foglalkoznunk kell, mert ezek - jellemzően - nem kiirtódtak, hanem beolvadtak más népekbe, hatva azok belső rendszereire.
Foglalkoznunk kell a zsidó exodusszal is, és azt is érdemes, mi több szükségszerű lenne elemeznünk, hogy ők miért nem olvadtak be - immár egy európai, eurázsiai méretű ellenséges környezetben - az új vallás tégelyébe, holott - megint csak mai szemmel, mi több a korszak pragmatikus gondolatiságát, a romanizált, birodalmi társadalmi előnyöket figyelembe véve - ezt "kellett volna" tenniük?
Leírod, és sokan mások is, leírják ennek a kornak az eseményeit, politikai, hatalmi játszmáit, de legalább is jelzésértékűen utalsz, utalnak rá.
Engem továbbra is az izgat, hogy találjuk meg annak a bizonyítékát, hogy az ellentétes érdekű társadalmak, és azok tagjai, de hatalmi tényezői is, miért fogadták el ezt a számukra társadalmi hátrányok tömegeit generáló irányzatot, és miért nem küldték a feledés homályába, mint annak idején az egyiptomiak Athont, és követőit?
Mi változott az ókor vége, a középkor eleje ethoszában, szocializációjában, közgondolkodásában, stb., hogy az a vallás teljes dominanciát szerzett, amelynek követőivel világították meg hat mérföld hosszan a Via Appia két oldalát, vagy akiknek tagjaival etették a Circus Maximus bestiáriumát?
Mi vette rá emberek tömegeit, hogy ennek ellenére kitartsanak emellett a - ma "szeretetvallásnak" titulált - hitvilág, filozófia és ideológia mellett!
Hiszen, ha ez nem történik meg, akkor a hatalmi potentátok nem tartották volna alkalmasnak ezt a vallást arra, hogy saját politikai eszközeik legfőbb fegyvereként felkarolják és alkalmazzák!
Pontosan arról van szó, amit írsz! "Konstantin nem volt hülye. És hívő se. Nem véletlenül csak a halála előtt keresztelkedett meg." Stb.
Azaz mert nem volt hülye, OKA volt rá, hogy így cselekedjen! EZT AZ OKOT kellene megtalálni, és bizonyítani!
Ez az, amit nem találtam meg a dolgozatodban, és ezért is írtam azt, hogy enélkül nem teszünk, teszel mást - mint jó keresztény szokás szerint, ami belénk idegződött - egyfajta dogmaként fogadjuk el a korszak történéseit.
Ugyanakkor ezen a ponton látom annak a tudományos többletnek a lehetőségét, amivel ezt a dolgozatot - ha ezt megkutatnád, kifejtenéd és bizonyítanád - tudományos nóvum erejű publikációvá tehetnéd.
Azaz az itt publikált anyagod - szerintem - úgy vár(na) egy második "fejezetet", mint egy korty vizet a szomjazó vándor!
Ennek hiányában ugyanis valóban nem több, mint egy alapos, és jó stílusú - de megrendelt - iskolai dolgozat.
Gondolom, ebben sincs vita közöttünk.
Más:
Természetesen nagyon szívesen elolvasnám a magyarországi reneszánsz és a firenzei reneszánsz tudomány és művészet magyarországi hatásairól kölcsönhatásairól szóló szakdolgozatodat.
Azt nem vállalom, hogy feltétlenül nekiesek elemezni, mert az időm - a fenébe is - szűkös, de azt igen, hogy néhány meglátásommal "szerencséltetlek", már ha igényt tartasz rá!
Üdv: Hajcihő
2008-02-21 09:57:00
Hű ezt tényleg nem volt egszerű végigolvasnom.Mindezek mellet osztom mindegyötök véleményét.Nagyon jó az , hogy Hajcihő ilyen keményen szétszedte.Mélyebb összefüggésekbe bocsájtkozva ezzel.Mind az irás mind a kritikák hasznosak.Gratulálok Mera.Tetszik ez az új rovat!!!!Szerintem hamarosan igen népszerüvé fog válni....
2008-02-21 08:51:35
Kedves Mower: Köszönöm :)
Kedves Hajcihő! Örülök, hogy időt szántál az olvasásra és a véleményezésre. Egyáltalán nem bántó, amit írtál, inkább hasznos, mert ez is mutatja ki milyen dimenziók mentén gondolkodik. Igaz, amit írtál. Viszont elmondom az előzményeket: ez nem egy szakdolgozat, ez csupán életem második számú beadandó házi dolgozata volt művelődéstörténetből. Sajnos nem történész vagyok (szívesen lennék), csak egy egyszerű művelődésszervező hallgató. A dolgozatnak volt terjedelmi kötöttsége: a tanárnő 5 oldalas beadandót kért. Abban sem vagyok biztos, hogy elolvasta. Ez amolyan beugró volt a vizsgára. Való igaz, hogy szekunder forrásokból dolgoztam, de a saját gondolatmenetem mentén haladtam és igyekeztem egy összefüggő képet adni arról, ami a dolgozat címe. 1000 év történéseit nehéz úgy összefoglalni, hogy ne menjek bele a részletekbe. Felülnézetből mutattam be, hogy a kereszténység hogyan nőtte ki magát és terjedt el a népek között, kiterjesztve a földrajzi határokat is azzal párhuzamosan, ahogy megtelepedett ez a vallás. Egy valódi szakdolgozatban több tíz oldalon keresztül sorra lehet venni a népek társadalmát, hogy azok hogyan változtak 1000 év alatt, de nem ez volt a cél. Tudod, én nem vagyok vallásos, de nagyon érdekel a vallástörténet, ezért is néztem utána elég sok forrásból. Vajon miért "dőltek be" az emberek a keresztény tanításoknak? Miért válhatott tömegessé? Hogyan győzhette le az erőszakos üldözéseket? Ahhoz, hogy ezt megértsük, nem a mai eszünkkel kell gondolkodni. De nyilván, mint történész te is tudod, hogy a mai ember, annak környezete, neveltetése felülírja azt a "modell(eke)t", amiben ők szocializálódtak.
Idézlek, majd felelek rá:
"[Minél régebbi korokba hatolunk le, annál inkább megengedjük magunknak azt a "pongyolaságot", hogy nem törődünk az adott kor társadalmainak jellemzőivel, és a környezeti hatások generálta szükségleteivel, feltámadt igényeivel, amelyek előidézték a ma ismert változásokat.
Átsiklunk rajtuk, és a - már bocsánat - legostobább dolgot követjük el, amikor a vállunkat megrántva (és igencsak nagyképűen) kijelentjük, hogy; "Mert szükségük volt rá!"]"
Az adott kor társadalma. Az időkeretünk egy bő 1000 év. Részletezhetném a rómaiak társadalmát, amit belénk vertek általános iskola 5. osztályban meg érettségi előtt, beszélhetnék a patríciusokról és plebejusokról, a köztársaságról és a császárokról, de a téma szempontjából feleslegesnek éreztem. A birodalom határai bővültek állandóan, új népek csatlakoztak, akik a római fennhatóság alatt megtarthatták kultúrájukat. Mi a kor jellemzője? Az erő törvénye. Ami determinálja az állandó változást, hacsak nem bukkan fel egy-egy karakán vezér, aki eszénél és erejénél, elfogadottságánál fogva sokáig megtarthatja a hatalmat. Említheném a hunok Attiláját, vagy a frankok Kis Pipinjét akár. Mi lett a haláluk után? Anarchia, zűrzavar, népek tűntek el. A római birodalom feloszlása után, mint írtam, Európa a népek vándorhelye és süllyesztője lett. Hova lettek a longobárdok? Eltüntek gyorsan, tipikus hódító "barbár" népek, akár nálunk a tatárok voltak. Meddig jutottak a normannok? Ez a kérdés túlmutat a dolgozat időkeretén is. És még van pár társadalom, amelyet részletezhetnénk egy kontinens ezer éves történetében, pl. a Kárpát medencéből a frank birodalom eltűnése után hatalmi vákum keletkezetkezett, így értek ide a magyarok. Voltak itt kósza népek, de ők hova lettek? Addigra Európa már keresztény volt. A magyarok alkalmazkodtak, és úgy ahogy de még itt vagyunk. A többi nép hova tünt? Érdemes nem túl hosszú életű hódító "hordák" társadalmát részletezni? Nem volt fizetés, nem volt nyugdíj, nem volt egészségügyi ellátás. Nagy volt a halandóság és szegénység. Az erősek megmaradtak és elnyomták a gyengéket. Egy nyomorult életben hogy ne örültek volna a tanításoknak, amelyek a szenvedésekkel teli földi élet után a mennyországot és megüdvözülést ígértek? A szegényeknek ez egy mentsvár volt. A római birodalomban először tartottak attól, hogy ez az istentisztelet felülírja az uralkodó tekintélyét, aztán pár száz éven belül rájöttek, hogy ez nem is rossz nekik. Mert a nyomorultjai beletörődnek a sorsukba, és csak Isten országát várják a halálukkal. Viselik a szegénységet, mert a tanítás úgy akarja. Elfogadják helyzetüket és hisznek abban, hogy az úr ezért a mennyekbe fogadja őket, ahol boldog élet vár rájuk. Ez kapóra jött az uralkodónak. Konstantin nem volt hülye. És hívő se. Nem véletlenül csak a halála előtt keresztelkedett meg. (Saját vélemény). Politikai húzás volt egyszerűen. Theodosius tovább ment. Egységesen ezt a vallást akarta, az előzőek miatt érthető okokból. Természetesen a későbbi kereszténnyé válás nem jelenti azt, hogy mindenki térdre hullott és imádkozott. Magyarországon pl. István idejében erőszakos keresztelés volt, aki nem hajtott fejet, megölték. Az embereket eleinte úgy hajtották be a templomba istentiszteletre, amit meg sem értettek. A kereszténytanok beépülése egy-egy társadalomba szintén egy eléggé rétegzett folyamat. A politikai okok miatt kereszténnyé lett népeknél nyilván időbe tellett elfogadni az új szokásokat, a tanokat. De mindenhol voltak, akik befogadták. Alkalmazkodnia kellett a népeknek a hatalommal szemben.
De visszakanyarodva a dolgozat témájához, nem ennek a bemutatása volt a célom. Az egyházszakadáshoz vezető dolgokra hegyeztem a bicskát. Nem mondom, hogy ez egy teljesen "profi" és megtámadhatatlan írás. A téma nagy, sok mindent foglal magába én pedig az összefüggéseket akartam bemutatni, hogy a korai keresztényközösségekből hogyan alakulhatott ki az egyház intézménye, és a világi hatalommal való kapcsolata hogy alakult. Nem véletlenül emeltem ki a patrisztika egyik atyját, Ágostont. Nem neveztem meg a dolgozatban a De civitate dei c. írását. Abban fejti ki isten országának eljövetelét.
Szóval, igazad van abban, hogy az általad megnevezett nézőpontokkal még gazdagítani lehet ezt a témát. Én viszont tudatosan így írtam meg ezt a házi dolgozatot, márcsak a terjedelmi kötöttségek miatt is.
Még egyszer köszönöm, hogy időt szakítottál arra, hogy méltasd és instrukciókkal láss el. Én ezt értékesnek találom.
A szakdolgozatomat a reneszánszból (A firenzei reneszánsz hatásai Magyarországon) írom. 1-2 héten belül végeznem kell vele, azt tűztem ki magam elé. Ha érdekel, szívesen átküldöm. És az ízekre szedésnél abban a témában annál még jobban tudnék örülni. (De ezzel nem szeretnélek terhelni, ha elfoglalt vagy.)
2008-02-21 03:54:49
Szia Mera!
Ambivalens érzéseim, és gondolataim vannak a munkáddal kapcsolatosan.
Előzetesen kijelentem, hogy nem annak szakszerűsége, tényszerűsége, de még csak nem is formai, stiláris elemei, vagy akár összeszedettsége tárgyában.
Amennyiben ez egy szakdolgozat lenne, és nem lennének (mert feltehetően nem is lehetnének, hála oktatási rendszerünk "nagyszerűségének"), speciális elvárásaim, ezt bizony - nagy valószínűséggel - jeles szintű szakmunkának ítélném.
Mit is "tud" ez a dolgozatod? Nos bárki számára, aki nem tájékozott a történelemben, a közvetlen összefüggések tárgyában kiváló kapaszkodókat talál benne, és - szinte (azaz a mai kutatási eredmények szintjén) - cáfolhatatlan bizonyítékait a kor e tárgyú nagypolitikai összefüggéseinek.
Azaz a dolgozat kétségkívül megfelel egy iskolai szintű tájékoztatási elvárásnak, azonban - már bocsánat - de ezen nem terjeszkedik túl.
Amennyiben azonban ezt egy tudományos munkának tekintjük, mégpedig - felteszem - ez volt a szándékod vele, akkor - történészként - rá kell mutassak olyan koncepcionális hiányosságokra, amelyek okán ez a szakdolgozat nem képes betölteni egy tudományos értekezés szerepét.
Elöljáróban csak annyit, hogy - természetesen - egy kritika - azaz egyfajta opponensi, vagy (ha feltételezed a jóindulatomat, amit nyugodtan megtehetsz) konzulensi - szempontból elemezve az anyagot, éppen azt a mélységet, újszerű megközelítést hiányolom belőle, amely - kellő dedukciót alkalmazva (kettős alátámasztás) - azt bizonyítaná, hogy az adott korban, amely bizony egy évezredet ölel fel, nem is történhettek másképp az események, nem következhetett be más, mint az, ami megtörtént, és amely - napjainkig hatóan - meghatározza a társadalmi, hatalmi viszonyainkat, civilizációnkat, szocializációnkat, és amely determinálja a jövőnket is. (Bizony, egy részletezőn kifejtett és alátámasztott okfejtés, még ezt, és ennek mértékét, valamint irányát is súllyal tudná megmutatni.)
Anélkül, hogy jegyzetekre hivatkoznék (amelyhez egyébiránt elő kellene bányásznom boldog ifjabb korom ezirányú feljegyzéseit, kutatásait), fel tudom vázolni azt, amire gondolok, elnézésedet kérve azért - hogy egy kritika keretében - megengedem magamnak azt, hogy csak irányokat, kapcsolódási pontokat mutassak, és a munka nehezét - amennyiben a véleményemmel azonosulni tudsz - neked kell elvégezzed.
Akkor vágjunk bele:
Már említettem, hogy amit leírsz, az minden pontjában, és összefüggéseiben is, tudományosan egzakt, már a tudomány mai állása szerint.
Mindennek ellenére, éppen úgy, mint számtalan tudományos jegyzet, publikáció, nem kellően alapos a miértek tekintetében!
Mit is értek ez alatt?
Nos a helyzet az, hogy a nagypolitika vonulatának felszínét megmutatod, hogy mi idézi elő, egy marginális - a zsidó vallásból kiinduló, és annak elemeit felhasználva, attól mégis eltávolodó, mert markánsan térítővé váló - vallásocska, miként vált egy ezredév alatt több különböző irányzatú markáns, egyben domináns monoteista világvallássá, azonban nem mutatod meg azt a közeget, a maga jelentős összefüggéseivel, amely egy - alapjaiban - politeista világban determinálta ezt a folyamatot!
Mi is a gondom?
Létezett egyszer egy fáraó Egyiptomban, aki úgy gondolta, hogy az Amon főisten "irányítása" alá tartozó politeista valláskavalkád helyett, Athon napisten monoteista vallását vezeti be a világ akkor legerősebb, legnagyobb államszervezetében. Még a saját nevét is megváltoztatta Ekhnatonra!
Eredmény? Történelmi távlatokban egy másodperc alatt visszafordult a korábbi politeista vallási kultúrába az egyiptomi társadalom egésze, és Ekhnatonnak még a nevét is kivakarták - családostól - a hieroglifákról!
Vajon mi változott meg úgy két évezred alatt a világban, hogy a politeista közeg - amelyben, mint helyesen írod, még birodalomszervező erőként is - a többistenhit politikai érdeke dominált, nem is beszélve a társadalmi, szocializációs berögződésekről, közvetlen gazdasági érdekekről, hogy a kereszténység monoteista hite elsöpörte az ismert "civilizált" világ EGÉSZÉNEK politeizmusát?
Mitől vált ez a hitelv, államszervező, nagypolitikai tényezővé, miképpen lehetett hatalmas - sok nemzetiségű - embertömegeket ennek elfogadására, spirituális átélésére "rávenni", majd miképp lehetett - egyetlen betűnyi eltérés okán (homoiusion-homousion) - egymással szembefordítani ismét csak hatalmas embertömegeket, akik ennek zászlaja alatt kéjjel ölték egymást?
Természetesen, mint előbb írtam, ennek a jelenségnek a nagypolitikai TÖRTÉNÉSEIT, összefüggéseit, hibátlanul, és hiánytalanul érinted!
Ugyanakkor a mélyösszefüggések a társadalmakon belüli érdek-, és tudati mozgások determináló hatását nem kutatod, és nem is bizonyítod, holott ezt deduktív levezetéssel meg lehetne, mi több, úgy vélem, hogy meg is kellene tenni!
Miért fontos ez?
Nézzük a kérdést egy kicsit interdiszciplináris összefüggéseiben: Egy társadalom mozgását sok lényegi tényező, körülmény befolyásolja, amelyek feltételezik egymást.
Minél régebbi korokba hatolunk le, annál inkább megengedjük magunknak azt a "pongyolaságot", hogy nem törődünk az adott kor társadalmainak jellemzőivel, és a környezeti hatások generálta szükségleteivel, feltámadt igényeivel, amelyek előidézték a ma ismert változásokat.
Átsiklunk rajtuk, és a - már bocsánat - legostobább dolgot követjük el, amikor a vállunkat megrántva (és igencsak nagyképűen) kijelentjük, hogy; "Mert szükségük volt rá!"
Ez kétségkívül igaz, hiszen a deduktív logikát alkalmazva a magunk demagógiája alátámasztására (merthogy arra is alkalmazható), azt mondjuk, hogy; "Amennyiben nem lett volna szükségük rá, akkor meg sem fogalmazódott volna ez az igény, tehát mi sem bizonyítja jobban a bekövetkezett esemény, változás szükségességét, mint az, hogy bekövetkezett!"
Húha! Na ez a dedukció legellentmondásosabb alkalmazása! A tyúk vagy a tojás szintjére levitt - ámbár igencsak kényelmes - ok(talan)fejtés!
Tudjuk, hogy a történelem eseményei a szükségszerű véletlenek összjátékán alapulnak, de mégis van rendszerük, éppen úgy, mint a közgazdaság evidenciáinak is (amelyeket persze - úgy általában - mindig csak utólag vagyunk képesek megmagyarázni), törvényszerűségei vannak, amelyek megismerése nélkül minden magyarázatunk pusztán a - már megismert - tények, és az azokkal nem feltétlenül korelláló hipotéziseinkre alapul. Pedig nem kellene így lennie, és ehhez egy újabb kiváló segédeszközt lehet segítségül hívni (amit persze a történészek nagyon utálnak, mert matematikai alapú), és pedig a játékelméletet.
Ugyan kétségkívül igaz az a tény, hogy a játékelméletet, amely önmaga is eg interdiszciplináris, leginkább a matematika kombinatorikai ágába tartozó tudományos eszköz, elsősorban a matematika, a közgazdaságtan, a szociológia, a pszichológia, és a számítástechnika alkalmazza, azonban Harsányi János professzor - Nobel díjat kiérdemlő - kutatásai során arra is rámutatott, hogy annak okán, hogy a játékelmélet, mivel azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy mi a racionális (ésszerű) viselkedés olyan helyzetekben, ahol minden résztvevő döntéseinek eredményét befolyásolja a többiek lehetséges választása, így a stratégiai problémák elmélete.
Következik ebből, hogy éppen azoknak a stratégiai változásoknak a leképezésére is alkalmas, amelyeket mint a történelem meghatározó eseményeit, sorsfordulóit ismerjük.
(Külön izgalmas az, hogy ennek az elméletnek az alapját Naumann János fektette le 1928-ban, majd dolgozta kis és publikálta Oskar Morgenstern neoklasszikus matematikus-közgazdásszal közösen írt Játékelmélet és gazdasági viselkedés című (The Theory of Games and Economic Behavior, 1944) művében,és ezt teljesítette be Harsányi János, szóval egy ízig-vérig Magyar tudományos munka lehet a segítségünkre.)
Összegezem az általam vázoltakat: Úgy gondolom, hogy egy történészi szakmunkában feltétlenül érdemes, és amennyiben tudományos igényt is feltételezünk, és nem csak egy tudásfelmérő dolgozatról beszélünk, szükséges is bizonyítani azt, hogy egy adott korszak társadalmi, hatalmi, politikai, stb. változásainak bekövetkezte nem a véletlen műve, hanem egy erős determináció eredménye, akkor ezt szélesen és megcáfolhatatlanul alá is kell támasztani, bemutatva, és bizonyítva az egyes történések, események, de még mentális változások összefüggéseit is, mert különben csak egy olyan hipotézissel állunk elő, amely nem alapszik máson, csak azon, hogy mit hiszünk az adott kor emberéről, és társadalmáról, nem pedig azt, hogy mit TUDUNK róla!
Egyben csatlakozom Mower felsorolásához, csak egy picit korábbi szerző Josephus Flavius, alias Jószéf ben Matihjáhu, műveinek kritikai olvasata ajánlásával a szükséges többletinformációk gyűjtésében, éspedig a Bellum Judaicum (A zsidó háború), az Antiquitates Judaicae (A zsidók története) külön említést érdemel ezen belül a Biosz (Önéletrajz)c. függelék, mert bemutatja, hogy miképp vélekedett a kor összefüggéseiben a saját galileai szerepéről, valamint a Contra Apionem (Apión ellen) címűeket.
Mégegyszer elnézésedet kérem, hogy ennyire "szédszedtelek" és megpiszkáltalak, dehát - gondolom - hogy ezzel a rovattal a valós és - legalább tudományközeli - vélemények számára kívántatok teret nyitni.
Ennyi tellett tőlem, így lendületből, mint történésztől, és mint közgazdásztól, egyben egy pimasz kötekedő alaktól.:-DDD
Üdv: Hajcihő
2008-02-20 20:04:04
Le vagyok nyűgözve!!! Még végigolvasni sem volt egyszerű,hátmég megírni,és formába önteni ! Gratulálok!
Akit esetleg a fentebb leírt folyamat egynémely eleme regényesített formában is érdekel,annak itt néhány cím:
-Mika Waltari:Az emberiség ellenségei
-Révay József:Égi jel
-Passuth László:Ravennában temették rómát
-Passuth László:A bíborbanszületett