Szememben könny ragyog,
Magamat átkozom.
Ereimben vér csörgedezik,
S hallom furcsa dallamát.
Tükörbe nézek, s látom magam,
egy furcsa idegen néz vissza rám,
miként arca olykor-olykor mosolyog.

Inmár megint magamat átkozom.
Szemembe gyúló könnycseppek
már végig folynak arcomon.
Hisz senki nem lát,
de sírok Én a fájdalomtól.
A tükörbe levő alak csak furcsán pislog rám,
de Ő sem fogja soha látni,
azt ki Én valójában vagyok.

Magamat átkozom inmár harmadszor,
s rájövök, hogy nem kell nekem már a lét.
Rájövök, hogy nem kell több könny s vér.
Már meghalni kész e lélek s test,
igy hát egy késsel sebzem meg kezem.
S várom, hogy végig csorogjon a vér a karjaimon.
A kezem, újjaim s a testem lassan elhalni vél.
s már nem látok Én...

De Még mindig magamat átkozom,
Már semmi sem jó rég.
Még fáj a szívem utolsó lüktetése...
De lehunyom szemem s már nem fáj úgymint rég.