Ó Te kedves, drága Lélek!
Téged aranyba öntenélek!
Tudod-e, hogy nem győzök
A türelmeden ámulni?

Hogy nem fáradsz el
Vezetni és kísérni,
Ha vak vagyok,
És nem szűnnél meg
Szép dalokat dúdolni,
Ha nem hallok.

Hogy Te vagy az,
Ki be mersz törni
Félelmetes ködömbe,
Hogy becsempészd
Az örömet
Búrahajló szívembe.

És összegyűjtöd könnyemet,
S ha megtelt már a szelence,
Szétszórod és így kerülnek
Hópelyhek a ködömbe,
Hogy eltereld a figyelmem,
Ha közeleg a szakadék,
S úgy viszel, hogy alattunk
Száz mélység terül szét...

S én mit se tudva,
Két kezedet fogom csak,
Mosolyodtól nem látom
Az omló szakadékokat,
És repülünk, csak repülünk
A szürke ködön által,
Te betakarsz a puha, meleg
Szárnyacskáddal,

S tán egy napon majd kézenfogva
Elérkezünk oda,
Hol nem kell tavaszt festened
A szürke plafonomra,
Mert ezer rózsa nyílik ott,
A szivárványországban,
És ezer dallam születik
A felszabadulásban,

Hol végetér a szürke köd
S a szakadékok felett
Úgy is tudok repülni,
Ha nem fogom a kezed.
De nem engedem soha el
És így táncolunk ketten,
A szivárványok országába
Nyúló ösvényeken...

2007 Július 13.